Parancsolatok...3.

„Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak nevét, 

mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül,

 ha valaki hiába mondja ki a nevét!”

 

 Mily nehéz… – s mégis: mily könnyű kibontani és részletezni

 a harmadik parancsolatot,  éppen egyértelműsége miatt!

 

 „Csak” azt kell megállapítani és pontosan meghatározni:

 mit is nevezünk Istenkáromlásnak?

Ha csak a szavakkal történő káromlást vizsgáljuk is;

számtalan formája áll elénk e parancsszegés válfajainak.

 

Minden durva, vagy trágár szó Isten-káromlás,

még akkor is, ha maguk a szavak jelentésükben nem Isten ellen irányulnak. 

 

Éspedig azért, mert bármi, vagy bárki ellen irányulnak is:

 minden és mindenki -ami vagy aki- a Teremtettségben létezik:

 a Teremtő egészének része.

 

Ha tehát valamit vagy valakit szidalmakkal, átkokkal,

káromló vagy becsmérlő szavakkal illettek:

 a Teremtő egy részét káromoljátok.

 Vagyis: ha csak átvitt értelemben is: magát az Atyát,

 s nem csak az Atyát, de a Fiút is, hisz ŐK egyetlen

 benső Lényeggel bíró EGY-séget alkotnak:

 „ÉN és az ATYA : EGY vagyunk.”

 

***   ***   ***   ***   ***   ***   ***   ***   ***   ***   ***   ***

És itt most hadd szúrjak közbe egy igen fontos tanítást.

Sokan és sokszor megkérdőjelezik az Atya és a Fiú EGY-ségét,

 s úgy vallják: a Kettős EGY-ség nem vagy csak elvont értelemben igaz.

 Nem fogadják el tehát valóságnak a Credó szavait:

              "… Született, de nem teremtmény:

                    az Atyával EGY Lényegű

                    és minden Általa lett…"

 

Ennek oka az, hogy Jézus maga is külön választotta nem egy helyen, 

s nem egy Tanításában önmagát az Atyától,

ama Tanítások szavaiban és megfogalmazásaiban.

 

 Ennek nagyon is érthető oka van. Amikor azt mondta:

 „ ÉN és az ATYA: EGY vagyunk…”, 

önnön valós, tehát Szellemi ÉN-jére utalt.

Amikor azonban különbséget tett önmaga és Atyánk közt,

arra a földi Én-jére utalt, aki test-ruhában a Föld mélynél is mélyebb 

szinten lévő közegében kellett végigjárja útját, 

hogy Életet „vehessen” számunkra saját földi Élete, Szent és Tiszta vére árán.

 

Amikor e Föld színén járt, az Atya és a Közte lévő EGY-ség lett 

a Valóság e parányi pontjának, vagyis e mély szellemi síknak értelmében

(és érdekében) megbontva és felfüggesztve, hisz

Jézus míg Krisztussá nem lett érettünk, 

teljes és tökéletes Istenségét kellett felfüggessze,

hogy „porból és sárból” lett test-ruhát ölthessen.

 

Ahogy a Teremtő kész volt Mindenhatóságának felfüggesztésére

 egy bizonyos ponton, s egy bizonyos értelemben, hogy megadhassa 

teremtményei számára a Szabad-akaratot,

 

úgy függesztette fel a Fiú a teremtettség egy síkján,

vagyis a Föld színén az Atyával való EGY-ség-állapotát,

hogy Új Életet adhasson a mélybe hullott szellemlényeknek.

A Fiú, akár csak más testet öltő teremtmények: 

Szellemének csupán egy parányát lényegítette át a Föld síkjára.

 

ÉN-je többi része azonban továbbra is megmaradt az EGY-ség állapotában,

mint az EGY-ség makulátlan tisztaságú része!

 

Amikor azt állítjuk tehát, hogy Jézus Megdicsőülése azaz

kereszthalála pillanatában az Isten-gyermeki erő egy bizonyos  

mennyiségét magához vonzotta; 

nem a ti értelmezésetek szerinti, Isten-gyermeki örökrészt, 

vagyis nem egy bizonyos mennyiségű s az Atyától örökölt részt (v. örökséget),

hanem az „Örökkön Övé” szóalkotást kell értelmeznetek.

 

Így, ebben az értelemben jelezni kívánt Istengyermeki Örök Rész 

„adatott át Neki”: vagyis abból vonzott magához egy bizonyos mennyiséget,

 hisz az az Én-rész s annak energiája, amely a Föld lényei közt elégséges volt

 az Út bejárására s még a Kereszt felvállalására, s e Vállalás betöltésére is:

 nem lett volna elégséges a mélységek mélységeinek bejárására, 

 s az onnan való kiemelkedésre      vagyis a Feltámadásra…

 

***   ***   ***   ***   ***   ***   ***   ***   ***   ***   ***   *** 

 

 E kis kitérő után térjünk vissza a harmadik parancsolat

 kielemzéséhez, magyarázataihoz.

Istenkáromlás minden olyan tagadó szó, amely alkalmas arra, 

hogy mások hitét és meggyőződését támadja,

s amely vissza vetheti fejlődésükben az Ég felé vágyakozókat,

de káromlás minden egyes cselekedet is, amely megbotránkozást 

okoz -akár a legkisebb- vagyis a tudás megszerzésének legalsó fokán

állók tudatában vagy érzéseiben is!

 

 

Az Istenkáromló szavak a ti világotokban igen sok okra vezethetőek vissza.

Rombolt és romboló, és szüntelenül rohanó világotokban egymást érik azok

a történések, amelyek hirtelen, heves indulatokat váltanak ki belőletek.

 

 Ezalatt a munkahelyi történéseket épp úgy értem, mint az otthoni 

vagy az úton esett történéseket: a kisebb géphibáktól a gyermek kisebb-nagyobb 

csínytevésén át az eltört tányérig, vagy a

szerencsésebb kimenetelű baleseteket....!!!

amelyek mindegyikére szükségetek van,

hogy egy pillanatig megállva elgondolkodhassatok

azok miért?-jén s így megtapasztalásokat szerezhessetek

az azokból levont következtetések által.

 

 De a megélhetési gondok, vagy a még több vagyon hajszolása olyannyira leköti 

és megterheli minden egyes perceteket, hogy már akkor sem jut eszetekbe megállni,

 s a történtek miértjén gondolkodni, ha arra alkalmatok, vagyis időtök volna.

 

Inkább egy hangos-haragos káromkodással vezetitek le a történés-szülte feszültséget,

 miközben megállás nélkül rohantok tovább.

 

 E rohanó kor persze már a kisgyermekkorra

 rányomja a maga ártó bélyegét:

mire felnő egy-egy gyermek, az agyidegek 

többnyire épp csak nem rongyokban lógnak: 

ezért aztán fokozottabban ingerlékenyek, gyorsabban „robbanóak” vagytok,

aminek szinte egyenes következménye, hogy még a legtürelmesebb ember is

egy gyors, végig sem gondolt káromkodással reagál egyes nem-várt,

kellemetlen történésre, anélkül, hogy szavai valóban azt tartalmaznák,

amit tükröznek.

 

Vagyis: oda se figyeltek: mit s miért ejtetek ki a szátokon,

 

amint arre sem, micsoda mennyiségű negatív energiát

szórtok a föld légterébe s a föld feletti szférákba egyaránt…

 

– hogy a saját vagy embertársaitok tudatában és lelki 

vagy szellemi Én-jében való roncsolásról már ne is beszéljek…