Parancsolatok 1.

 Mielőtt a Hegyi beszédet sorra vennénk, annak megértéséhez, benső és fölöttes szintű értelmezéséhez és megéléséhez

 elengedhetetlenül hozzá tartozik a Tíz parancsolat ismerete is.

 

De nem úgy, nem olyan szinten kell ismerjétek a parancsolatokat,

 ahogyan azt a Jézus idejében élt embereknek  érteniük kellett.

 

 A ti korotok, s a ti körülményeitek már egészen más 

megvilágításba kell helyezzék, és egészen 

más benső értelemmel kell megtöltsék az ismert mondatokat,

 hogy azok valóban, s minden részletre 

kiterjedően Útmutatóul szolgálhassanak utaitok során.

 Vegyük tehát sorra a Tíz parancsolatot, s azok magyarázatait is.

 

 Ahogy azt a Hegyi beszéd egyes Tanításainál is megfigyelhettétek:

 

 egyik Tanítás sem teljesen független a másiktól. Láncot alkotnak, 

 

s egységes Egésszé válva adják a Teljes Boldogság Létállapotának képét.

 

 Épp így nem lehet elválasztani egymástól a parancsolatokat sem.

 

 Azok is egymásba ötvöződnek, s egyik része a másiknak, még akkor is,

 ha külön-külön is megállják a helyüket, hogy a Tisztaság 

 

mibenlétét, s annak elérhetését segítsék az arra vágyók számára…

 

            Ha kellő odafigyeléssel olvassátok a parancsolatokat,

 

 még arra is ráébredhettek: hol, milyen formában kapcsolódnak 

 

a benne foglaltak a nyolc Boldogság Tanításaival.

 

Máté evangéliumában (22.) olvasható az alábbi rész:

„34. Mikor pedig a farizeusok hallották, hogy a szadduceu-sokat 

elnémította, összegyűltek ugyanoda. 

 

35. S közölök egy törvénytudó, hogy kísértse, megkérdezte tőle:

 

36. Mester, melyik a „nagy parancsolat” a törvényben?

 

37. Ő pedig így válaszolt: Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, 

 

teljes lelkedből és teljes elmédből:

 

38. Ez az első, és a „nagy” parancsolat.

 

39. Ehhez hasonló a második: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.

 

40. Ezen a két parancsolaton függ az egész törvény, és a próféták.”

 

 

Nézzük meg először Jézus szavainak jelentését, majd  az

 

első, a „nagy” parancsolat Ószövetségi megfogalmazását is:

 

            „Szeresd a te Uradat, Istenedet, és csak Neki szolgálj!”

Minden egyes tetteteket, amelyet elvégeznetek szükségeltetik, úgy:

 

 olyan igaz szívvel, lélekkel, s olyan odaadó igekezettel

 kell elvégeznetek, mintha magának Istennek szolgálnátok általuk…

 

– mert Neki is szolgáltok, s nem csak átvitt, de valós értelemben is!

 

 Istent szolgálja a szántó-vető, a tanár, a gyári munkás vagy a mosónő, 

de Őt szolgálja a családanya és a kisgyermek is, 

tehát mindenki, aki a maga feladatát végzi.

 

Mert akár önmaga, akár a mások érdekeit szolgálja egyik vagy másik feladat 

 

végzésével: az EGY-ség egy elidegeníthetetlen részének „szolgál” általa.

 

 E „szolgálat” azonban nem töltődhet fel Ember-társaitokkal szembeni szolgalelkűséggel.

 

 

Alázattal, de nem alázatoskodással;

gondolkodás és mérlegelés nélkül, de nem megalkuvással;

a Cél elérése érdekében, de nem 

mindenen átgázoló ,akarnok törtetéssel kell munkálkodjatok,

S nem kizárólag anyagi érdekből, 

de az Isten iránti, s az Ember-társaitokban (is) élő

 Isteni Én-rész iránti Igaz Szeretetből. 

 

 

 

 

 

  „Én, az Úr vagyok a te Istened,

 aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről,

 a szolgaság házából.”

      „Egyiptom földje” nem csak azt a földrajzi pontot hivatott jelölni,

ahonnan egykor Mózes Isten vezetésére bízva 

magát: a Zsidó népet kimenekítette a rabságnak földjéről.

 

Sőt: első sorban nem azt, hisz 

ez a bizonyos "Egyiptom fóldje, vagyis a rabság 

már jóval Mózes ideje előtt is létezett.

 Az első és a további történések szempontjából legfontosabb

 „Egyiptom” nem más, mint az anyagi sík létállapota.

 

 

 Az Atya végtelen irgalma és kegyelme emelte ki

a mélybehullott szellemeket az anyagból, vagyis  „Egyiptom 

földjének” fogságából, hogy azok megkezdhessék 

„negyven éves vándorlásukat”, amelynek végén Hozzá térhetnek vissza…

 

 „Ne legyenek neked más isteneid rajtam kívül!”

 

Ez a mondat nem az „egyigazegyház”-ra utal. 

Legalább is, nem olyan értelemben, ahogy azt ti értelmezni szoktátok.

De nem is utalhatna, mert nem volna értelme.

 

Ahány nép és nemzet: mind más és más úton indultak el a fejlődés ösvényén.

 

Az egyes törzsek vagy népcsoportok más nyelveken kezdtek el 

egymással kommunikálni, más szokásokat, és más vallási irányokat alakítottak ki 

maguknak. Ebből következik,  

 

hogy Istent is más néven nevezték,

de egyazon benső lényeggel ruházták fel.

Éspedig azért, mert a jelenlegi Emberiség történetének kezdetén is

 jártak Tanítók a Föld színén, hogy minden egyes 

népcsoportnak átadják a legfontosabb Tanítást, azaz:

Isten létét és Isten legfőbb (ha úgy tetszik) jellemzőjét: 

vagyis a Szeretetet, annak mindenek felett való fontosságát 

tudatosítsák bennük. 

Természetesen más fontos ismeretet is átadtak

az adott népcsoport fejlettségi szintjének megfelelő 

mennyiségben és formában. Tehát csak annyit, és csak 

olyan módon, amennyit és ahogy azok azt képesek voltak már el- és befogadni.

Ezek a Tanítások aztán részleteikben,elemeikben változtak ugyan

az évezredek során, hisz minden későbbi generáció másképp értelmezte

a Tanítás egyes részeit, mint az előtte lévő, ám a Lényeg: 

vagyis az Egy Isten létének, és a Szeretet Törvényének ismerete minden 

egyes vallási irányzatban benn foglaltatik mind a mai napig.

 

De talán nem is ez ennek a parancsolatnak a ti korotok Emberisége 

számára legfontosabb mondandója. Nem, mert bár ma 

is vannak vallási indíttatású háborúitok: 

azok valóban csak a vallásokról, s nem az Egy-Igaz Istenről szólnak, ha 

egyáltalán a vallás s nem a politika azok kirobbanásának hátsó indítéka.

 

 Sokkal inkább utal ez a parancsolat a ti egyéni „isteneitekre”,

 akiket és amiket úgy tömjéneztek körül, mint 

egy-egy Oltáriszentséget!

Hogy csak néhányat soroljak: divatos sztárok; 

neves „gyógyítók”; híres szónokok; pénz; 

hatalom; ház; gépjármű; ékszerek; 

meggyilkolt állat-testvéreitek tetemeiről lenyúzott szőrmék stb...

 

 Ezek a ti „isteneitek”, akikért készek és képesek 

vagytok ellökni az Egyetlen Istent!

Mert Őt lökitek el, amikor a tisztaságról,Szeretetről,

 alázatosságról, irgalmasságról stb. Szóló Tanításait ellökitek,

 hogy Helyette sztáraitokat imádjátok 

már-már eszmélet-vesztéses őrjöngéssel, 

vagy hogy minél többet magatokénak mondhassatok a föld javaiból vagy akár 

magából a földből, telkek és birtokok után törtetve, a belerokkanásig…

 

 S ez még mind nem elég!

 

 Még azok lelkét is igyekeztek megmételyezni,

 akik valóban az Egy-Igaz Isten iránt vágyakoznak.

  Beszennyezitek a templomokat, ahol az igazán 

 hittel telt, egyszerű lelkek az Úr felé vágyják emelhetni szívüket.

  S már nem csak a hivalkodás házává tettétek

ezen egyszerű lelkek imádkozó helyeit, 

úgy vonultatva fel e templomokban a legújabb ruhakölteményeket,

 vagy a legújabb ékszercsodákat, mint valami divatbemutató teremben,

 de nem átallottátok (még papjaitok is!) a politika 

 mocskos színterévé lealacsonyítani azokat.

A szószékről nem Isten igéjét, de jelszavakat kántáltok

 s az Úr szava helyett…

a pártok zászlói szállnak az alázatosan térdeplők feje fölött.

 

 

 Istenszintre emeltetek tehát mindent és mindenkit…

talán csak épp magát Istent nem…

 

 Pedig jaj, és ezerszeresen is jaj azoknak,

 akik a tiszta szívűek romlására vannak!

 

Azok, akik lelkek vezetését vállalták, csakis és kizárólag 

az Úr szavait szólhatják, s az Úr zászlaját hordhatják, 

hogy meg ne botránkoztassák a rájuk bízott kicsinyeket.

 

Az első, vagyis a Legnagyobb parancsolat második része:

 

 „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” (Mát.22. 39)

 

Először is azt a kérdést kell tisztáznotok magatokban:

 ki az én felebarátom?

 Igen: sajnos, még ezt sem tudjátok:

 nem egy ember tette fel már e fura kérdést...  

mindenki az!

Én ezt még tovább bővíteném:

Minden egyes Ember nevű lény, aki az Atyától kapott szellemmel bír:

 a felebarátotok. De azzá kell legyen minden egyes 

Lélek-testvéretek is: az állatok és a növények is,

 hisz azok is éreznek örömöt – bánatot – fájdalmat: épp úgy, 

 

ahogy ti magatok. S ha igazán szeretni akartok valakit, az azt jelenti,

 hogy nem tesztek, nem mondotok, de még csak nem is gondoltok 

semmi olyasmit, amit ti magatok sem szeretnétek,

 ha veletek tennék, nektek, vagy rólatok mondanák, avagy 

gondolnák.

 

 És még ennél is tovább megyek!

 

 Felebarátotok minden egyes Szellem-testvéretek is!

 

 Mindegyik, tehát azok az alacsonyabb fejlettségi szinten álló

 Szellem-lények is, akik a föld körüli szférák lakói,

 s akikhez minden egyes negatív gondolat épp úgy felszáll, 

ahogy a pozitív gondolatok, hogy azok energia-töltete züllessze vagy 

emelje őket: a gondolatok irányultsága szerint. 

Tehát ha egymásnak  vagy lélek-társaitoknak ártotok földi síkon,

nekik is ártalmukra vagytok, hisz ők épp úgy „veszik” tetteitek,

 szavaitok avagy gondolataitok negatív rezgéshullámát,

 ahogy azt a földi tudat érzékeli, vagyis ugyanúgy károsodnak,

 s ezáltal visszavetitek őket a fejlődés útján, megnehezítve 

számukra nem csak a következő Útjukat, de a Hazatérést is. 

 

 

 

De még a tárgyakon levezetett harag érzelmi hulláma is fel ér hozzájuk:

 így a tárgyakkal sem bánhattok durván, mert ha 

azok nem érzik is: szellem-testvéreitek igenis érzik a 

durvaság minden ártalmas energiáját, vagyis őket bántjátok a 

tárgyakon keresztül…

 

S még ennél is tovább megyek: 

aki felebarátját elveti magától; az Atyát veti el, 

hisz az Atya egészének egy élő szikrájától 

tagadja meg azt a Szeretetet, amely azt épp úgy megilleti,

 mint bárki mást. Ezzel tehát a Teremtőt taszítja ki szívéből

az, aki felebarátját eltaszítja.