Napkultusz
2015.08.25 11:18
„Amikor Zarathustra harminc éves lett, elhagyta otthonát, otthonának tavát és a hegyekbe ment. Ottan élvezte szellemét és magányát, és tíz évig nem elégelte meg ezt. De végül változás állt be a lelkében, -- és egy nap a rózsaujjú hajnallal ébredve a Nap elé járult és így szólott hozzá:
Te hatalmas csillag! Minek is volna a boldogságod, ha nem lennének azok, akiknek ragyogsz!
Tíz éven át emelkedtél fel ide a barlangom nyílásához: talán bele is fáradtál volna önnön fényed sugárzásába, ha én nem lennék; én, a sasom és a kígyóm.
De mi minden nap vártunk téged, elvettük bő adakozásod és áldottunk érte.
Ím! Megelégeltem bölcsességemet, mint a méh, aki túl sok mézet gyűjtött és arra vágyik, hogy a kincsét emberi kezek, érte nyúlván, elvegyék.
Szívesebben adnék, osztogatnék, mígnem a bölcseket ismét megörvendezteti a bolondságuk, és a szegények újra betelnek a bőségben.
Ezért alá kell szállnom a mélységbe: mint te, amikor eljön az este és lemerülsz a tenger mögé, és még a másvilágot is elárasztod fényeddel, te gazdag csillagzat!
Nekem is le kell ereszkednem, ahogyan mondják, azokhoz, akik alattam vannak.
Add rám áldásod, te nyugodt szem, ami még a legnagyobb örömöt is képes irigység nélkül szemlélni!
Add áldásod tudásom csészéjére, mi most megtelvén túlcsordul, hogy a víz arannyal folyjék belőle, és mindenhová a te gyönyöröd visszfényét tükrözze!
Ím! A csésze ismét készül, hogy kiürüljön, és Zarathustra most ember lesz.
Így kezdődött Zarathustra alászállása.”
(Friedrich Nietzsche:
Ím-ígyen szólott Zarathustra F. N fordítás)
Zarathustra a Nap fényének adakozásához hasonlítja bölcsességének túlcsordulását; ami összegyűlt benne, azt az embereknek akarja adni. Ha összehasonlítjuk ezt a legtöbb keresztényi gondolattal, amely a jócselekedeteket az Istennél a mennyországba vezető út pirospontjaira váltja be, látjuk az erkölcsi szintbeli különbségeket.
Adni törvényszerűség, azért vagyunk bőkezűek, mert van miből adnunk. És csak az képes igazán a másiknak nyújtani valamit, aki túlcsordul az adni vágyás jóságától.
Itt ennek megfelelően meg kell jegyezzük: az ember társadalmi lény volta annyiban csorbított, amennyiben valamilyen hiánya miatt képtelen az adakozásra, és annyiban élő, amennyiben végtelen magányából táplálkozva önnönmaga szült bölcsességét képes és hajlandó a világgal megosztani. Ez azonban nem a mindenki filozófiája. Erre – a magányban szült bölcsességre – csak kivételes nagyságok képesek...
A felszállás és gyűjtés egyet jelent az emberi lélek magányba vonulásával, az adakozás pedig a társadalomba való visszatérésével.
Aki alattunk van, ahhoz alá kell szállnunk – mondja szellemesen Zarathustra, azonosulva a Nappal, aki hatalmas, de hatalmassága ellenére képes minden örömöt irigység nélkül szemlélni – ez éppen hogy nem a megvetésről, hanem biztos öntudatról és önmaga szeretetteljes megosztásáról árulkodik....
A Nap szimbóluma nagyon mélyen és ősi jelleggel, a pogány természetvallásokban kitüntetett szerepet kap. A Napot, mielőtt a korong sematikus ábrája megjelent volna, korábban nyolcágú csillagként ábrázolták (M) (vö.: az egyiptomi Hathor istennő-ábrázolásokkal, Buddha nyolcszirmú lótuszával, amiből gyermekként kikelt és azonnal talpra állt), azt demonstrálandó, ahogyan mind az égitest, mind annak szellemi vetülete, az isteni szellem összefogja a két világot: a föld négy sarkát és a négy isteni erényt. A 8-as mindig is az isteni származású földi uralkodóra (a „szent királyra”, a „prófétára”, a „vallási vezetőre”) utalt, szemben a 9-sel, az utolsó számjeggyel, ami kimondottan a „megváltó” szimbóluma.
Abból, hogy a legősibb mítoszokban és vallásokban a páros számoknak nagyobb jelentőség tulajdonított, mint a páratlanoknak, egyrészt azt állapíthatjuk meg, hogy dualisztikus szemlélet működött bennünk, másrészt azt, hogy ezen dualizmus mentén meghatározott értékekre a legtöbb esetben nem alá-, hanem mellérendeltség volt jellemző (éppúgy mint pl. a tao-ban).
A mazdaizmus megtartja még ezt a mellérendelt struktúrát, amikor Ahriman (azazhogy Angra Mainyu) működését hasonló fontosságúnak és erejűnek véli, mint Ahura Mazdáét, azonban megjelenik már benne a morális különbségtétel, amely minden intézményesíthető vallás ismertetőjegye, hogy normatíve kiáll a Jó értékei mellett, és azokat szorgalmazza.
A mazdaizmus, különösen a Próféta nevével fémjelzett zoroasztrianizmus, a vallások között legelsőként absztrahálja, transzcendálja a Jó fogalmát, így az azt szimbolizáló Napot is, azonban még átmenetet képez az immanens animizmus és a teljességgel transzcendens vallások (mint pl. a kereszténység vagy a buddhizmus) között.
Az emberiség gondolkodásának hajnalán a szakralitás uralkodott mindenben, a mitológiában éppúgy, mint a tudományban; a gyakorlati élet terén éppúgy, mint a legelvontabb logosz-szinten. A szakralitás pedig nem ismer „perspektívákat”, csak a „gyújtópont vonzását”, a szakrális felsőbb középnek való megfelelés igényét.
A Nap tehát, tradicionális értelemben, nem pusztán egy égitest, amelynek örülünk nyáron, mert sugaraitól lebarnulhatunk (és ez esztétikailag szép, ill. a mai kor szerint divat is), télen pedig a napsugárzás hiánya depressziót okoz. A Nap, először is, egy csillag, így szólítja meg Zarathustra. A legkorábbi szimbolikai ábrázolásra (a nyolcágú csillag). Itt vegyük észre, hogy az írások legősibbikében, a rovásírásban a nyolcágú csillag az 1000-et, a legnagyobb számjegyet jelöli.
A legnagyobb csillag és a legnagyobb érték és „jóság” a Nap az ősi tradíciók szerint.
Az avesztai nép, azazhogy a Mazda-hitűek nem voltak fejlett csillagászok (ellentétben pl. a későbbi egyiptomiakkal és babiloniaiakkal). Ezért számukra a mi Napunk a legfőbb és egyetlen csillagzat volt, ami a Föld egén nappal ragyog.
A szimbolikából lehet értelemszerűen kikövetkeztetni, amely a Napot a világ kezdetén levő Tűzzel, görögül mint „archéval” azonosítja, a Tüzet pedig Ahura Mazda legfőbb Törvényének, a Kozmikus Rend Törvényének ( asha) megnyilvánulásának tartja.
Az asha egyébként egy nehezen fordítható, nagyon széles jelentés-spektrumú szó. Jelent törvényt, jót, a Jót, a Legjobbat (Asha Vahishta) békét, földet és ajándékot, adományt is.
Mindebből az is látszik, hogy az ASHA legfőbb törvénye szerint a legfőbb Jó a világon az adni vágyás, a föld és a béke.
Az ashát mint kozmikus törvényt ugyanakkor ne úgy értsük, ahogyan az a ma heliocentrikus embere számára evidens volna, aki már ismeri a relativitás törvényét (és annak tévedését is), a határozatlansági relációt, sötét lyukakról beszél, sötét energiáról és anyagról, sőt, multiverzumokról, és tudományos módon kutatja a teremtést, avagy a világ kezdetét.
A Kozmikus Rend, az Aveszta szerint, nem azt jelenti, hogy kozmoszban élünk, tehát egy végtelen univerzum vesz minket körül, és így a bizonytalansági érzésünk nő, és az ember egy semmibe vetett apró és lényegtelen dolognak tűnik a Mindenség Óceánjához viszonyítva.
A CC (Cosmic Consciousness) fogalom-rendszerével nem értjük meg ezt az ősi ASHA-tradíciót, mivel az pont ellentétes, mondanivalójában, ezzel. Az Asha, mint kozmikus rend, azt jelenti, hogy egyetlen út van, és ez az egyetlen Út az igazi .
„A hatalmas erény változatai
az út-at követik.
Az út magában-véve
árny és köd.
Köd és árny,
hol képek rejlenek.
Árny és köd,
hol dolgok rejlenek.
Mélység, köd,
hol magvak rejlenek.
Létük: valóság,
belük: igazság.
Őskortól máig
nem kallódott el a neve:
általa megnevezhető mindennek kezdete.
Mindennek kezdetét mint tudhatom?
Csupán vele.”
az út-at követik.
Az út magában-véve
árny és köd.
Köd és árny,
hol képek rejlenek.
Árny és köd,
hol dolgok rejlenek.
Mélység, köd,
hol magvak rejlenek.
Létük: valóság,
belük: igazság.
Őskortól máig
nem kallódott el a neve:
általa megnevezhető mindennek kezdete.
Mindennek kezdetét mint tudhatom?
Csupán vele.”
(Lao-ce: Tao Te King; Az Út és Erény könyve, ford.: Weöres Sándor)
Az egy Út, azoknak, akik rajta járnak, teljesen evidens. Aki ezen az Úton van, azonnal látja, ha a másik nem azon jár. Ez az Út kizárólagos, és magasabbrendű, mint azok a szempontok, amely szerint a posztmodern pluralizmus gondolkodik. Kevés azt mondani, hogy ez nem más, mint a lélek ismerete. Nem hiszem, hogy azonos volna pusztán az istenhittel vagy hívő volttal. Úgy érzem, hogy még a helyes erkölcs menti tökéletes praxisnál is több. Ezen az Úton lenni azt jelenti, hogy ismerjük a Legfőbb Törvényt, tiszteljük és alkalmazkodunk hozzá. Mind a három elem fontos. Ismerjük a Törvényt, azazhogy szellemileg beláttuk, hogy Isten Egy; tiszteljük azt, tehát „gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással” nem megyünk ellene, nem hágjuk azt át, és alkalmazkodunk hozzá, azazhogy az élet hétköznapi élésében ez irányít minket. Az alkalmazkodás alkalmasint nem-megfelelőséget, ellenkezőséget is jelent, a jelen korral ill. társadalommal szemben; azt, hogy őrizzük az Út integritását és sértetlenségét.
És azt sem, hogy ne védekezzünk, hanem csak mulyán nézzük el, ha megtámadnak minket. Ellenben egyet nem enged meg ez az Út, azt, hogy letérjünk róla, hogy opcionális megoldásokat keressünk és találjunk, kifogásokat arra, hogy miért tértünk le, vagy mentünk ellene.
Mit mond a keresztény Egyház?
Hogy gyarlók vagyunk és jelentéktelenek?
Jön egy ember, aki állítja, hogy körülöttünk forog a világ.
Mit mond a tudomány?
Hogy az ember kihullott a középpontból, és aszimptotikusan tart a végtelen felé?
Nietzsche meg rátromfol, hogy ez a végtelen az emberbe zárt valóság!
Hogyan hajlong a szolga, áldozatkészen, mint egy örökös imitatio Christi?
Nietzsche: önmagadat kell, hogy kövesd!
Hogyan ugrál a bolha, büszkén saját magára?
Én vagyok, én vagyok, én vagyok: mint az egoizmus testetöltött szobra?
Erre Nietzsche: Túl kell teremteni az emberen… Minden szava egy lázadó kiáltás a modernitás ellen, a tradicionalitás nevében.
Körbejártuk hát, mit jelent az, nietzscheien és az eredeti Zarathustra szerint, hogy a Nap mint gazdag csillag, a legfőbb Törvény, az Út és a legfőbb Jó az ember számára.
Magát, az életet.
—————