Általában két út vezet az otthonoktatásig:

• az egyik az, amikor a szülő annyira tudatos, hogy eleve nem is adja be bejárósnak a gyerekét, hanem alapvetésként a magántanulói státusz és az otthonoktatás fogalmazódik meg,
• a másik pedig az, amikor a gyerek elkezd ugyan iskolába járni, de nehézségek, körülmények megváltozása, egészségi okok, vagy bármilyen megfontolás ürügyén a csemete végül mégis hosszú távon otthonoktatottá válik.

Marci (8) és Luca (2) tanulnak

Bárhogyan is jutunk el az otthonoktatás megvalósulásához, az biztos, hogy itt Magyarországon kötelezettségeink vannak a tananyagot illetően: a Nemzeti Alaptanterv, és az iskola – ahova a gyerek be van íratva – oktatási kerettanterve alapján kell haladnia szemünk fényének.

Bár ez rémületesen hangzik, messze nem az. Ugyanis mivel nincs huszon-harminc fős osztályközösség, nincs kiélezett verseny, nincs óriási nyomás, és nincs stressz sem, amit a közösség tagjai idéznek elő a gyermekünkben, ezért állandó és magabiztos megnyugvással vehetjük tudomásul, hogy „ő így és ennyit teljesít és kész”.

Lehet arra törekedni, hogy kitűnő legyen, de tapasztalatom szerint az otthonoktatók többsége nem erre hajt, hanem arra, hogy a gyerek a saját ütemében, saját érdeklődési körének megfelelően, saját személyiségét maximálisan szem előtt tartva haladjon.

Mindezeket figyelembe véve nagyon egyszerű a válasz a „hogyan oktassunk otthon?” kérdésre:

Harmonikusan.

Az otthonoktatásban

• nincs dolgozat,
• nincs felelet,
• nincs lecke, ami tönkreteszi a délutánokat és a hétvégéket,
• nincs rohanás egyik óráról a másikra,
• nincs szünet, amikor ki kell tódulni az udvarra, majd mire kiérnénk, már sorakozni kell,
• nincs csengő, ami frászt hoz az emberre, nem még a gyerekre,
•  nincs üvöltöző, hullámzó gyerektömeg,
• nincs hangosan rendreutasító – bizony sokszor üvöltő – tanár, tanító,
• nincs 5 kilós iskolatáska,
• nincs „este 8 van, azonnal fekvés”, és nincs „reggel 6 van, pattanj, elkésünk” sem.

Az otthonoktatásban leginkább azt szeretik az ezt választók, hogy béke van, nyugalom van, vidámság van, és sokkal gyorsabban lehet haladni az anyaggal, mintha a gyerek ott ülne nap mint nap az órákon.

Miért lehet gyorsabban haladni?

Az iskolában az órák úgy vannak összeállítva, hogy az egymástól igen csak eltérő korú(!), érdeklődésű, képességű gyerekek valamennyire egyszerre tudjanak haladni. Az adott esetben lassabban haladókat be kell várni, az adott esetben szárnyalók figyelmét viszont le kell kötni. Egy szinte optimális, 25 fős osztályközösségben 1,8 perc jut a egy gyerek személyes igényeire. De tudjuk, hogy még ennyi sem.

Amikor otthon tanítasz egy gyereket, még a legkevésbé hatékony, frontális oktatás módszerével is, akkor mi történik? 45 perc szól róla. Nem a tanárról, nem minden gyerekről, nem a 25 féle igényről, hanem csakis róla.

Rendben, ne essünk túlzásokba, 25-ször nem lehet gyorsabban haladni otthonoktatással, de ötször biztosan! És ebben már benne van az is, hogy bizonyos anyagrészek könnyebben, bizonyos anyagrészek meg nehezebben adaptálódnak a kicsi gyermekagyba.

Egy nap – pontosabban 2-3-4 óra intenzív tanulás – alatt végezni lehet egy hétnyi matekkal. Egy nap alatt végezni lehet 5 hétnyi környezettel (pl. első osztályban általában egy héten egyszer van környezetismeret).

Miért? Mert reagálsz a gyerek jelzéseire, és azonnal korrigálsz, ha szükséges. Ez is olyan, mint az autóvezetés, mindig igazodni kell az adott körülményekhez, a látási és útviszonyokhoz, a vezetői éberségedhez, a forgalom ritmusához, rendkívüli szituációkhoz. Nem lehet úgy autót vezetni, hogy amikor beülsz, eldöntöd, hogy „na, ma így fognak történni a dolgok”, és semmilyen szín alatt nem térsz el ezektől. Mert biztos, hogy az első sarkon koccanásod lesz.

Pedig az iskolában így történnek a dolgok, hihetetlenül kevés azon pedagógusok száma, akik balesetmentesen, idegességmentesen, minden résztvevő örömére jól vezetik az osztályt…

Hogyan kezdjünk hozzá az otthonoktatáshoz?

Mivel minden szülő személyisége más, ezért kizárólagos módszert tévedés lenne kiemelni, de ha a két alapesetet vesszük figyelembe, akkor általában ezek válnak be:

1.)    Ha a gyermek eleve sosem jár be iskolába, akkor nem kell rágörcsölni az úgynevezett iskolakezdésre, hiszen nagy valószínűséggel a betűk, számok iránti érdeklődése már ovis korában megnyilvánult. Elkezdhetjük tanítani már akkor, amikor érdeklődni kezd a tanulás iránt, és közben egy képzeletbeli listán pipálhatjuk, hogy „ez is megvan, ez is megvan”. Nem abban az ütemben fog haladni, ahogy azt az iskolában elvárják, de az amúgy is kissé irreális és logikátlan.

2.)    Ha a gyermek járt egy ideig iskolába, majd magántanulóvá lép elő, akkor az egyik legjobb nekiveselkedési módszer az otthonoktatásnak a PIHENÉS. Hadd pihenje ki a gyermek és a szülő is az iskola okozta fáradalmakat, hadd foglalkozzon azzal a gyerek, amivel szeret – építhet, festhet, főzőcskézhet, kirándulhat, bármit csinálhat -, hiszen minden tevékenység beilleszthető valamelyik tantárgy egyik-másik tananyagába, némelyik többe is. Kb. másfél-két hét regenerálódás nem árt, közben szülőként készíthetsz egy felmérést arról, hogy milyen a gyerek alap bioritmusa – az ehhez igazodó oktatás csodákra képes -, mikor mivel szeret foglalkozni, mihez van különleges tehetsége, mit utál kiváltképp, stb. Ezek után jöhet a Nemzeti Alaptanterv és a helyi oktatási kerettanterv áttanulmányozása, és egy terv írása arról, hogy mit szeretnénk, hova jusson el a gyerek félévre, év végére.

Véleményem szerint az otthonoktatás semmi mást nem kíván, csak fókuszálást és céltudatosságot. Ez utóbbi a társadalom 80%-ból hiányzik, vagy kimerül abban, hogy „hova menjünk nyaralni”.

Az otthonoktatás egy életforma, egy életstílus, ami jól körülírható gondolkodásmódot is igényel, aminek a közepén mindig a gyerek van. Sosem a tanár, sosem az állam, sosem a szülő elvárásai, hanem a gyerek.

A Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskolában a bejáró gyerekeknél is ezt a maximális gyerekközpontúságot igyekszünk alkalmazni, hogy a gyerekek tényleg annyira jól érezzék magukat az iskolában is, mintha otthon lennének, és