Hogy érhetem el a hitet?
2013.11.04 00:08
A totális - teljes Isten-megközelítés: a hit
„Orcád csodálatában elmerültem,
Fülem merengett égi, szent zenén;
Bocsásd meg, hogy fényedtől részegülten
A földet elfeledtem én!" (Schiller)
„A legizgalmasabb kaland: az ember kalandja Istennel” - mondja Chesterton.
Igen ,mert az embert igazán csak olyan feladatok lelkesítik, amelyek meghaladják erejét.
Olyanok,amelyek minden képességének megfeszítését igénylik:az értelmét, hogy „letapogassa”,
az akaratét, hogy elinduljon feléje, és az érzelemét, hogy átölelje.
Rendszerint nem minden képességünk, hanem csak valamelyik nyúl ki Isten felé; vagyis
lesznek értelmi, akarati és érzelmi főprofilú Isten-keresések. Eme egyprofilú utcákba
belemenve hamarabb jutunk zsákutcába, Helyesebben, zsákutcának éljük meg azt,
amelyben pedig másik két képességünk tovább tudna segíteni. Az Isten felé vezető úton
olyan torlaszok vannak, melyek csak a három képességgel együtt, - sőt még a közösségit
is ide kell számítani negyediknek - hengeríthetők el.
1.A csak értelmileg kereső hamar belátja végességét és elégtelenségét az egészen „Más”-
hoz képest. Így már se akarata, se szíve nincs a kilátástalan úton tovább erőlködni.
2.A csak akarattal kereső - bár nagyon jelentős lépést tesz azzal, hogy szabadságát
odaadja Istennek - nagy jóakaratában a sötétben olyan akadályokba ütközik, melyeket
megfelelő világításban könnyen kikerülhetne, végül is elfogy lendülete.
3.A csak szívvel kereső- bár leghamarabb ér célba az átölelést illetően - a gyorsan elnyert
örömöt nem fogja mások érdekében kamatoztatni, egyrészt, mert nem tudja érthetően
megmutatni örömének tárgyát, másrészt - és éppen ezért - megelégszik eme öröm
elnyelésével, és ezzel előbb-utóbb diabolikussá /elnyelővé/ válik.
Amikor az Isten az embert szólítja, ez a szólítás az egész embernek szól. Olyan jelentős,
annyira egzisztenciát érintő ez a szólítás, hogy nem lehet rá egy-két odavetett
képességgel válaszolni. Totalitást-teljességet kíván.
A feladat szédületessége, a kaland egyetlensége
meg kell, hogy mozgassa azt a legmélyebb pontunkat - hiszen a szólítás éppen ott
hangzik el - ahol a három képesség még egyetlen a személyiség gyökerében.
Ahogy a nemes paripa felhorkan gazdája megérzett közelségére, úgy kell „felhorkannia” énünknek
az Úr közelségére, szólítására.
Ez a „felhorkanás”,ez a - chestertoni szóval - kalandra
felajzottság azonnal megmozgatja mindhárom képességünket, sőt jobb esetben arra indít,
hogy kinyújtsuk kezünket embertársaink felé.
4.Így a totális Isten-megközelítésnek az értelmiakarati-érzelmi lendülései mellett negyedik
komponense a közösségi Isten-tapasztalás.
Magunkban is, másokban is tapasztaljuk az egy-profilú Isten-megközelítések
elégtelenségét, vérszegénységét.
A parciális /részleges/ Isten-megközelítéseknek több a
hátránya, mint az előnye.
Jézus az igazi Istenre találást a hit szóval fejezte ki.
Ezt akarta felszítani mindenkiben, és ez volt meg Őbenne is hiánytalanul. Ez a hit tehát nem lehet
más, mint a teljes Isten-megközelítés: a négy-komponensű rátalálás:
1.értelmileg, 2.érzelmileg, 3. akaratilag és 4. közösségileg.
Ha hiszek, okkor látok, ha hiszek, akkor szerelmes vagyok, ha hiszek, akkor feltétel nélkül
odaadom magam, s ha hiszek, akkor fogom a testvér kezét, hogy magammal vigyem.
A hit lélektana tehát ilyen fázisokban ragadható meg:
Rácsodálkozom Istenre, rendszerint Jézus segítségével. Belőle egyre többet látok és értek.
Második fázis:
előbb vagy utóbb fölfűtődik a lelkem, megittasul a szívem, energiagazdaggá válik akaratom .
Harmadik fázis:
megindul a cselekedetekben is valósuló odaadás, az akarat segítségével a viszontszeretet.
Ám ez az akarat, ha helyes volt az értés és jó a beirányzás, akkor a testvéreken - a többi emberen-keresztül
ér vissza Istenhez, hiszen Istennek ők épp olyan fontosak, mint én, tehát a legideálisabb,
ha együtt szeretjük vissza Őt.
Ez ismét visszahat érzelmemre, indít újabb értelmi
erőfeszítésekre, ezek újabb felfűtést eredményeznek, és i.t.
Mivel az élő hit, vagyis az Isten-megragadás totalitása rendkívül hatékony az Isten
Országa létrehozásában, ezét a nagy ellenlábas, a "Gonosz", itt okoz legtöbb zavart.
Inkább eltűri az egyprofilú kifutásokat: nem bánja, ha valaki ragyogó észkombájn, nem
bánja, ha valaki gigantikus teljesítmény-rekorder, nem bánja, ha valaki fuldoklóan
érzelmes, még azt sem, ha valaki kiváló szervező- csak azt nem akarja,
hogy ez a négy együtt és egyensúlyban legyen.
A gonosznak hitünket kikezdő csapdái tehát kétirányúak:
1. eltúlozni valamelyik, de egyik komponens jelentőségét,
2. leértékelni a többi háromét.
Ezzel szemben hitünk csak akkor lehet élő és szilárd, ha mind a négy összetevőnek
egyaránt ugyanolyan jelentőséget tulajdonítunk, sőt tudjuk azt, hogy ezek mindegyike
csak a többivel kölcsönhatásban erősödhetik és csak a négy együtt juthat fel a
kivárt magasságokig.
Bizony, sokszor belesétálunk valamelyik csapdába.
Sokszor van az, hogy valaki valamelyik területet túlhangsúlyozza, kikiáltja egyedül üdvözítőnek,
miközben a többit alábecsüli.
Az egyik a „nagy-okosokat” mosolyogja meg, a másik a szívembereket.
Van, aki csak a teljesítményeke-t hangsúlyozza, van, aki a közösségi imát.
De jó volna, ha fölcsillanna előttünk a hit nagyszerűsége, vagyis totalitása!
Önvizsgáló kérdések:
Négyes-e az Isten-megközelítésem?
Ha netán parciális,/részleges/ melyik van túlsúlyban?
Melyik hiányzik teljesen?
Mit teszek ezen hiányos képességek fölszítására?
Törekszem-e a teljességre, vágyom-e az élő, hegyeket is mozgató hitre?
—————