fejlettségek-bukások

Az utolsó kép az volt, hogy Atlantisz lakói (még jóval az előtt, hogy az ő bukásuk is bekövetkezett volna, s a megismétlődő energia-robbanás következtében Atlantisz csaknem kontinens méretű szigete is eltűnt volna a Föld színéről)a Tudatosodás útjára lépett Emberek egy csoportjának átadták az Egy Isten-hitet.

Ez a tudás azok fejlődésének alapjául szolgált, s amelyet aztán  nemzedékről – nemzedékre örökítve hagytak hátra a ma élő utódoknak is.

 

 Mert valósággal is az ősi hit maradt fenn napjainkig is, még annak ellenére is, hogy a második Emberiség történetének kezdete is katasztrófákkal: jégkorszakokkal és csaknem globális méretű pusztulást okozó áradásokkal volt teli.

 Ennek során az épp csak fejlődésnek – emelkedésnek indult Ember szinte teljességgel elpusztult.

 Azonban  mindenkor maradt képviselője megannyi embercsoportnak, így természetesen annak is, amelynek korábbi tagjai az Atlantisz-i örökséget: az egy Isten hitet mint Tudati elemet megkapták, és örökül hagyták utódaikra.

 

Annál is inkább, mert ahogy már mondtam, az a bizonyos „bárka”, amelyet most megtalálni véltek egyes tudósok, nem más volt, mint egy Idő-bárka, amellyel a Kegyelem kiemelte az adott TÉR-IDŐ síkból a fejlődésnek indult lényt, az Embert, s kiemelte a természeti lények egy csoportját is.

 

 Minden fajból annyit, amennyi elégséges volt ahhoz, hogy biztosítsa azt, hogy  hogy a Globális méretű áradást követően ismételt szaporodjanak s elterjedjenek azon a területen, amelyre helyeztetve lettek. 

 Mindegyik a maga természetének s a maga testi rendszerének, fajonkénti sajátosságainak megfelelő pontra tétetve, az Úr Akarata szerint.

 

 

   Lényegében ez volt az a bizonyos vízözön, amelynek emlékét a Föld szinte minden népe őrzi, mint az Ős-idők történését, ha már csak legendák formájában is.

 S ennek a történésnek a fennmaradásáról is azok az Atlantisziak gondoskodtak, akik korábban a kontinensre költöztek.

 Ők már akkor, amikor néhányan visszatértek közülük, hogy menteni igyekezzenek Atlantisz népét, megkezdték a Kontinensek egyes népeinek mentését: de persze ők sem jártak nagyobb sikerrel, mint az Atlantiszra visszatérők.

 Annál is inkább nem, mert bár az Atlantisziak már inkább csak az elnyomók szerepét játszották a Kontinens népeinek életében, az egyes, már uralmuk alá hajtott népek vezetői az ő szolgálatukra felesküdöttek közül kerültek ki.

 Mivel  szinte korlátlan hatalmat és addig számukra ismeretlen gazdagságot kaptak, maguk is érdekeltek voltak abban, hogy „Isteni Uraik” érdekeit szolgálják.

 Ezek nem engedték, hogy a nép, amelynek tagjai a földeken, a bányákban, vagy a megtermelt javak szállításában robotoltak, a hírvivők szavát követve elhagyják lakhelyeiket, hogy puszta életüket, s övéik életét mentsék.

 

 De az egyszerű emberek sem nagyon adtak hitelt a hírvivők szavának, hisz a  robbanást megelőző években szinte hihetetlenül gazdag termés volt, dúsabbnál dúsabb érclelőhelyeket tártak fel, s e tények az egyszerű ember életében is hatalmas fellendülést hoztak.

 Az éhezés ismeretlen volt, s új, és mégújabb házak épültek: vagyis mindenütt a fejlődés nyomai látszottak akkor, amikor az Atlantisziak a veszedelem hírét vitték el hozzájuk. 

 

Talán természetes is volt, hogy az egyszerű tanulatlan, s még meglehetősen alacsony szellemi fokozaton álló emberek nem- vagy csak gúnyos kacajjal -fogadták őket. Alig néhány vagy néhány tucat ember volt egy-egy városban, aki hitelt adott az Atlantiszról érkezetteknek, s kész volt követni őket.

 A Földön a Hírvivő nyomába szegődők száma még a másfél milliót sem tette ki azon milliókkal szemben, akik az Atlantiszi robbanás időpontjában a Föld már ismertté lett részein éltek.

 

S itt ismét be kellett avatkozzanak a magasabb szintek lakói, vagyis azok a Tanítók, akik korábban az Atlantisziak Oktatását megkezdték.

 Azokat az Atlantisziakat, akik a Kitelepültek kemény és keserves sorsát és feladatát önként magukra vállalták, azokat, akik az Atlantiszi börtönökben raboskodtak, azokat, akik mint Oktatók  járták a Föld ismert, lakott részeit, valamint azokat a Kontinens-lakókat, akik készek voltak javaik hátrahagyásával követni a közéjük érkezett Hírnököket, a Föld lélek-lényeinek egy részével együtt kiemelték az adott Tér-Idő pontról, s egy másik, a történéseket követő Tér-Idő ponton helyezték vissza a  történésbe.

Azon Lélek-lények mentése vált  szükségessé, akiknek az Ember történetében még fontos szerepe kellett legyen a későbbi évezredek során, de akik egyedül nem menekülhettek volna meg. 

 

Első sorban persze a Szellemmel bíró Embert kellett menteni.

 Azonban már nem mehetett volna végbe minden külsőség - minden fizikai kísérőjelenség- nélkül, mint a korábbi, ehhez hasonlatos történések, hisz azok, akiket ki kellett emeljenek a számukra (is) végzetessé válható történésből, már gondolkodó és emlékező elmével bírtak. 

 

Számukra meg kellett fogalmazzák a mentéshez használt Idő-bárka földi megfelelőjét.

  Egy egyszerű, közönséges bárka képét.

Igy  a Tudatban úgy őrződött meg ez a kép (emlékezet) a kiemeltetés,  a túlélés történése, mintha az azon a nagyon is egyszerű, földi elemekből, földi eszközökkel épült szerkezeten lett volna mindez lehetséges. 

 

E mesterségesen megfogalmazott, s a túlélők tudatának mélyére vetített kép aztán beépült a túlélők által megfogalmazott, s ismét szájról - szájra tovább örökített legendák közé.

 Így maradt meg meg a túlélők leszármazottainak Tudati képei közt is.

 De természetesen egy ilyen hatalmas -a teljes Bolygóra kiterjedő s  annak egészére ható - történést nem élhetett volna túl (a különös védelmet élvező pontokon élőket nem számítva) sem ember, sem állat sem növény.

 (Azért ténylegesen is voltak, akik hajón vagy bárkán próbáltak meg elmenekülni: de ezek már túl későn ébredtek ahhoz, hogy a menekülésre  a legcsekélyebb esélyük is lehetett volna a katasztrófa méreteit tekintve.)

 

  A Föld több pontján (többnyire a magasabb hegyek csúcsain) összeverődött csoportokat egyetlen, valóban hatalmas Idő-bárkába emelték, majd a megfelelő Tér-Idő ponton a leginkább élhetőnek maradt földrajzi helyeken ismételten visszahelyezték őket a Földre,  közel azon pontokhoz, ahol azonos, vagy hasonló időjárás vált uralkodóvá, mint amilyen természeti viszonyok közt az egyes ember-csoportok korábban is éltek.

 

 Most lépjünk visszább egy picikét az Időben, oda, ahol a Tudat tényleges, de már magasabb rendű értelemben vett fejlődése megkezdődött. Az ember már kiemelkedett a csak ösztön-szintű késztetéssel bíró lények közül, s egyedül erre alkalmas lényeként a Földnek megkezdte a gondolatok megfogalmazását.

 A Tudati fejlődés kezdetén álló Ember is fel kellett fedezze a maga kicsiny Világát, már nem csak kizárólag fizikai értelemben.Felfedezte és meg is ismerte  a Világot irányító Rendet, megérezve és elfogadva egy fölötte álló Hatalmat: Isten (s akkor még többnyire istenek) létét feltételezve.

 Akiben (vagy akikben) reménykedhetett, bízhatott, s Akit/akiket igyekezhet a maga módján megszólítani is.

 Nem közvetlen és nem személyes kontaktust keresett, nem is feltételezte,hogy ez számára lehetséges.

 Nem úgy szólt  a maga Istenéhez/isteneihez ahogy  Káin is szólott Istenhez .

  Amiként az is természetes, áldozatokkal és mind összetettebbé váló szertartásokkal igyekezett  maga felé fordítani a láthatatlan Hatalmas figyelmét, és azok segítségével igyekezett megszerezni jóindulatát, segítségét.

A  Nagy Vándorlások korában az a maroknyi embercsoport, akiknek az Atlantisziak csaknem utolsó, még tisztaságukban megmaradt papjai tovább igyekeztek adni a maguk Tudásának jelentős részét, igazából nem egyetlen embercsoportot képviseltek.

Az Atlantisziak sem csak egyetlen pontjára jutottak el a közelebb fekvő kontinensnek.

A Föld legtávolabbi pontjain lévő őserdőkbe, esőerdőkbe és dzsungelekbe ugyanúgy eljutottak, mint a legközelebb élő kis kolóniához.

 Ezáltal a  még meglévő Tudást, a még megőrzött Bölcsesség-elemeket is szétszórtan hagyták maguk után: nem véletlenszerűen, de nagyon is tervszerűen és megfontoltan adva tovább az egyes ismeretelemeket egyik vagy másik, olykor Ember névvel még alig is illethető népcsoportnak.

 Még azt sem mondhatnám, hogy ezek mindegyikének örökül hagyták az Egy Isten hitet is!

  Többnyire  hagyták, hogy azok a maguk már kialakulóban lévő hitrendszerét formálják és éljék tovább, amelyben „másságuk” (mármint az Atlantisziak voltak teljesen mások) végett nem egyszer ők maguk is „istenekként” szerepeltek a föld népei előtt.

 Nem a maguk akaratából cselekedték mindezt, hanem  az egyes csoportok miatt.

 Tanítottak ezeknek nem csak elméleti és filozófiai, de teljesen egyszerű, mindennapi ismereteket is .

 Mindenkor figyelembe vették az adott kolónia (vagy már törzs) fejlettségét, és a további fejlődés várható ütemét, hogy ne előzzék meg azt: ki ne maradjon egyetlen fontos fejlődési állomás se.

 Ezeket később nem pótolhatták volna be, viszont  de ezek  nélkül egy esetlegesen bekövetkező katasztrófa során kétségessé válhatott volna  fennmaradásuk, s ezzel az átadott magasabb rendű Tanítások is veszélybe kerültek volna, vagy éppen akár el is tűnhetett volna velük együtt.

 Nem mondom , hogy  ténylegesen megértették a tanításokat- de mert „isteneik” tanították azokat nekik, mindenképp, és minden áron megjegyezni igyekeztek.

Azon voltak, hogy (amiként azt „isteneik” megparancsolták) a kapott Tanításokat lehetőleg szóról – szóra továbbadják az utánuk következő nemzedék erre érdemesnek ítélt tagjainak is.

 

  Az egyetlen olyan törzs azok közül, akik e Tanításokat átvehették, akiket már ténylegesen is Népnek lehetett nevezni, s akiknek  a leginkább esélye volt bármely katasztrófát túlélni,- a későbbi Izráel népe volt.

 Ebben az időben ők is  hosszas vándorlások közepette élték életüket.

 Közöttük volt a legcélszerűbb az Egy Isten Hitet letétbe helyezni: és éppenhogy ez volt Isten szándékában is.

 Ezért  nem irányította olyan földre az adott embercsoportot, amelyen az szívesen megtelepedett volna.

Voltak már a Föld színén nagyobb és erősebb Népek is, de azok letelepedett népek voltak, s már a kulturális fejlődés bizonyos szintjét is elérték: ezek esetében már a saját hitrendszerükbe kellett beépíteni az Egy Isten hitet, s ezen belül és ezen túl az Egy Isten Hármasságát mint Szellem-tudati ismereti elemet.

 

 (Nem véletlen az Ó-ind népek mondavilágában, s szinte megannyi hitágazatban is az Anya Isten szerepének kiemelt volta sem! 

Már akkor tudott volt az Atlantisziak előtt az Úr születése: nem annak időbeni meghatározása, csak maga a tény.

 Tudott volt a Szent Lélek szerepe is, Aki a Megváltó FIÚ Istennek testet adó Anya nem kis szerepét vállalta.

 A FIÚ ISTEN energiáját nem viselhette volna egyetlen szellemi Én-résszel bíró,

csak egy másik Isten-elemet magába záró  fizikai test.

 Ha így esett volna, akkor  az a Lélek-energia, amelynek révén a Szeplőtelen Fogantatás esett, menthetetlenül kiégeti nem csak az esetleges földi asszony Tudati energiáit, de fizikai testének megannyi energia-elemét is.

 Megsemmisítette volna Máriát,s így nem tudott volna testet venni benne , hogy a Megváltás mindennél hatalmasabb és szentebb Műve bevégzetté váljék általa.

 E kitérő után térjünk  vissza kezdeti témánkhoz.

 

  Atlantisz népe tehát a lehetséges legmagasabb szinten örökítette az Egy Isten hitet ,mint Szellemi Ismeretet a Földön. Egy olyan csoportjra  bízta azt (elsődleges jelleggel), akik  ugyan vándorló életmódot folytattak, nem telepedtek le sehol, nem igazodtak más népek gondolkodásmódjához, mit ahogy az a töredék-népekkel és törzsekkel  gyakran megesett.

 

 E népcsoport tagjainak ugyan volt valamelyes vallásrendszerük, hisz ők is mindinkább megismerték a nem földi eredetű jelenségeket, s azok okát is a földön kívülre helyezték.

 A sok, korábban megismert „isten” közül egyet sem tudtak a magukénak érezni és elfogadni, így, bár mindegyik felé húztak egy kicsit, igazán  egyikhez sem, vagyis nem volt kialakult isten-képük.

  Ez is terv, és ekként törvényszerű volt, hisz kellett, hogy a Tudat már egy bizonyos fokú vágyódást érezzen Isten, s már a Valódi, az Egyedülvaló Isten iránt,.

Kellett  viszont az is, hogy az egymástól eltérő „isteneket” egymással összehasonlítva megismerjék , s ráébredhessenek: egyik sem az Igazi, egyik sem az Egyetlen. (Annál is inkább, hisz az egyes idegen törzsek maguk is több istent szolgáltak…)

 

  Későbben  Izráel fiai is letelepedtek, de nem olyan helyen, ahol mások isteneit kellett volna elfogadják.

Az idegen törzsek egyéb  szokásait sem kellett átvegyék, így akár azt is mondhatjuk, hogy ősi tisztaságukban maradtak fenn az eleiktől rájuk maradt mondák és mítoszok, legendák.

Ezek közül nem is egyet a -Mózes által sem említett, de valós Küldetéssel érkezett- „próféták” és „látnokok” mondtak a Tudat ébredésének kezdetén álló (akkor még csak kicsiny törzsben élő) Izráelitáknak a nép tényleges eredetéről.

 

  S ekkor,-kevéssel a törzs letelepedését és az adott földön való meggyökerezését követően- léptek színre az Atlantisziak, hogy megismertessék őket a Valódi Istennel.

 

 De nem csak ennyi volt a szerepük: ahogy a későbbiekben  Mózes írja,  az Atlantisziak közül nem  is  egy telepedett le  a nép tagjai között,s az „emberek”- tehát a törzs leányai -közül választottak asszonyt maguknak.

 

Ennek inkább az agyi -genetikai vonatkozásban volt kiemelt szerepe: erre utal Mózes, amikor azt mondja:

  „Lőn pedig, hogy az emberek sokasodni kezdének a föld színén, és leányaik születének.

  És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek vala.” (Móz. 1 6.1-2)

...vagy itt:

  „Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.” (1 Móz. 6.4)

 

Érdekes lehet az, hogy Mózes különbséget tesz az „Isten fiai” és az „óriások” közt. 

Ám, amint azt a fentebbi idézett részben is olvashattuk, a Hold-bázisról érkezett „Idegenek”, vagyis az Oktatók is fel-fel bukkantak a Föld gyermekei között.(lásd Folytatom részekben az Első Emberiségre utalva) .

S ez volt az oka annak, hogy e kettőt Mózessel is külön választatták!(Nem a kútfejéből, magától találta ki).

 

Igaz viszont az is, hogy a Holdbázisról érkezettek nem lettek, s nem is lehettek volna egyetlen földi asszony társaivá sem, így az ő „utódaikról” szóló közlést maga Mózes aposztrofálta helytelenül, belekeverte az első történést az utóbbiba. Számára ez volt természetes.

 

 

  Azonban, hogy visszatérjek a bennünket érdeklő kérdésre, ha megfigyeltétek, a 6.2 és a  6.4 közti verset kihagytuk: éspedig szándékoltan!

 Azon a ponton ugyanis egy hirtelen ugrás következik a leírásban, mintha Mózes egy folyamatos közlés közepére szőtte volna az alábbi verset:

  „És monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje száz húsz esztendő. ” (1 Móz. 6.3)

   Lényegében két dologra  való utalásról van szó: ezek közül a fontosabb és lényegesebb ismét csak az Atlantisziakkal van kapcsolatban. 

Az Atlantisziak bukása előtti korban az Atlantiszi Ember életkora átlagosan kétszáz évre volt tehető.

 Ez a  közlés és e tény tehát nem a mi Emberiségünk korai őseire vonatkozik: az állati milyenség-jegyeket még hosszan őrző, bár szellemi Én-résszel bíró lényt nem nevezte volna senki Embernek akkor, amikor az Atlantisz szigetén élők már rég kiérdemelték e nevet.

 Róluk szól tehát e Közlés, s lényegében arra utal, hogy a Szellemi  lassú és fokozatos elerőtlenedése következtében mind anyagibbá váló testű Atlantisziak életéveinek számát határozta meg Isten a százhúsz esztendőben!

 

 Ebben az időben a Föld más kontinensein élő, még csak az Emberré válás folyamatának kezdetén álló lények életkora, -amiként azt a régészeti leletek híven igazolják-, a kezdeti nyolc-tíz évről a húsz, majd a harminc évig tartó Lét-időre is csak igen lassan emelkedett fel.

 Egyrészt a létkörülmények miatt, másrészt pedig azért, mert ennél hosszabb Útra még nem volt szüksége a Szelleminek ahhoz, hogy a már meglévő (még csak fizikai szintű) ismereteket elsajátítsa, s újabb ismeretekkel gyarapítsa.

 

 Amikor magasabb rendű Tudatosodás szintjére ért az Ember, az Út is hosszabbá  vált, de még a krisztusi korban is lényegesen alatta maradt az Atlantisziak által élt százhúsz évnek is.(átlagban 40 év volt)

 

 Nem véletlen, hogy A Mestertől is azt kérdezték:

  „Mondának azért néki a zsidók: Még ötven esztendős nem vagy, és Ábrahámot láttad?” (Ján. 8.57)

 

 Itt,  az ötven esztendő említésekor nem A Mester életkorát akarták konkretizálni.

 Azt mondták ki, hogy még nem érte el azt a kort sem, amikor is az adott viszonyok között „bölcsnek” számítottak egy-egy férfiút. Ezzel  viszont azt is igazolták: az ötven esztendő is bizony tekintélyes kornak számított.

 Akkor már az agg jogán ténylegesen is szava volt a szólónak. S az ennél magasabb kor oly ritka volt, hogy nem is igazán találtatott az Izráel fiai közt, annak viszont már kiemelt tekintélye kellett legyen mint Isten kegyeltjének. 

 

Az Atlantisziak, amikor az Izráel fiai már letelepedtek és megszokták , s belakták a maguk földjét, maguk is el kellett menjenek, és nem is egy volt, aki az Izráeliták leányai közül vett asszonyt, hogy utódokat hagyjon maga után.(lásd fentebb)

 

  Számos olyan gyakorlati ismereti elemet adtak át, amelynek megismerésére és használatára már képes volt a Föld népe.

 A magasabb rendű Tudást nem adhatták kezükbe,  mert a Sziget-birodalmat megtartó, s korábban még meglévő Szellemi Örökség akkorra már az Atlantiszra születettek közül is csak kevesek birtokában, s csak részben volt még meg.

 

 Ezért is,- s még egyébért is-, még pedig azért, mert a Föld kicsinyei még annyira sem lettek volna alkalmasak a szellemi erő által levonható Kozmikus energiák elviselésére s azok használatára, mint a mi korunk embere.

 

  A szellemi ismeretek legfontosabbika az Egy Isten ismerete volt.

Az Atlantisziaknak az Egy Isten hitet kellett megtanítaniuk Izráel népével, de már Isten Parancsait a nép tagjai közé születő, s egymást követő Prófétáknak  kellett lassanként átadniuk.

 Ezek közül az első akiről Mózes megemlékezik - Énókh volt.

 

 „És mivel Énókh Istennel járt  vala; eltűnék, mert Isten magához vevé.” (1 Móz. 5.24)

  Amikor azt mondja: „eltűnék, mert Isten magához vevé”,  ne arra gondoljunk, hogy úgy történt,ahogy az Áldott Anya Felemeltetése.

Csak arra, hogy a kor embere számára érthetetlen körülmények közt „tűnt el”, s mert Istennek szolgált, a kor embere természetesnek vette, hogy Isten kiemelte közülük, s magához vette.

  Róla, tehát Énókhról még Atlantisz bukása, s az energia-robbanás okozta globális méretű történés-sorozat elbeszélése ,azaz  Noé előtt  szól  Mózes.

 Ha megfigyeltétek, ahogy közeledik Atlantisz bukása, úgy  lesz a Föld népének sokasága mind fejlettebbé, s ez valahogy egy kicsit azt sugallja, mintha az Atlantiszt kormányozó és irányító Szellemi erő lassan a Kontinens-lakókhoz „vándorolt” volna.

 

 Részben- és bizonyos értelemben- ebben is van igazság, s éppen az Atlantisziaknak köszönhetően, akik már Atlantisz bukását megérezve mind több és több információt igyekeztek a Kontinenseken élőknek átadni: s ahány Bölcsesség-elem, azoknak mindnek meg van a maga egyéni energiája, amely nem csak hogy ÉL, mert ÉL a Bölcsesség mint Istentől való Szellem-tudati elem és ekként Szellemi erő, de éltet is.

  Ám amiként az Ember fejlődni kezdett, s mindinkább Tudatos lénnyé lett (s már itt a Kontinensen élő Embert értve a szó alatt), akként növekedett benne az is, ami az Ős-bukás oka volt, s ami végül is Atlantisz bukásához is vezetett. A Tudati és egyben a Szellemi gőg, amely az Emberszellemek fejlődésének megannyi, alsóbb szintű energia-tartományban azaz Fény-körben szinte természetes kísérője volt és maradt, s lesz is mindaddig, míg maguk az alsó Fény-körök és azok Fény-ívei léteznek.

  Atlantisz bukása lényegében nem csak Atlantisz: a Föld megannyi szellemmel bíró lényének, vagyis minden Embernek bukása volt egy bizonyos értelemben, hisz amiként az Atlantisziak közt, akként a Föld kicsinyei közt is hatott és rombolt az ellentét ereje: s az utóbbiak közt még inkább is, hisz ők ténylegesen is egy alsóbbrendű Bölcsességi szintre hullottak voltak, ami azt is jelenti, hogy inkább hatott bennük és fölöttük a mélység vonó ereje, s ez még akkor is így van, ha az Atlantisziak bekövetkezett bukása sokkalta nagyobb jelenség-sorozatot okozott, lévén ők hasonlíthatatlanul magasabb szintű energiákat igyekeztek az elfogadott mélység-energiákkal egyesíteni: a Föld kicsinyei, bár mennyiségileg több mélység-ener-giát vontak magukhoz, csak a maguk ténylegesen is meglévő energiái mellé vonták azt, s bizony: az ő meglévő energiáik még alig is különböztek attól az energiától, amelyet a mélységből magukhoz vontak. De még így is érezhető volt, mint kerül a Föld kicsinyeinek sokasága már Tudati – Akarati erővel bírva egyre inkább a mélység hatása alá! S éppen azért, mert ha a magasabb rendű értelemben vett Szellemi Erőkkel még nem is, de már Tudati erővel bírtak, s mert maguk választották azt, amiről tudták, hogy hibás, hogy helytelen, hogy Isten Törvénye ellen való, lett nékik terhükre írva az, amit korábban még Tudat nélkül nem rótt terhükre Isten. (És épp ez a lényegi, a Tudati és Szellemi értelemben vett különbség a ti korotok és Mózes kora közt is! Ti ugyanis már minden egyes Isteni Törvény és Rendelet és Parancsolat birtokában öltök: ők még csak akkor kezdtek megismerkedni a Tíz Parancsolattal!

  S ha néktek oly lassan megy még egy egyszerű, de új, ismeretlen és szokatlan földi rendelet elfogadása és megszokása is: hogy ne lett volna nehéz ez azok számára, akik az évezredes szokásokat kellett volna valami új, s már sokkal szigorúbb Parancsolattal felcseréljék?). 

 

  A nép, és ez is természetes, ezt követően egy időre letelepedett, amiként azt egy kisebb Közlés nyomán tenniük kellett, majd Noé korában ismét útra kelt: amiként útra kelt akkor a Föld úgyszólván megannyi népe, hisz az áradás nem csak Noét és nem csak az Izráel népét, de a Föld minden egyes népét érintette. Nem véletlen az sem, hogy amiként az Ószövetség megemlékezik az özönvízről, akként megemlékezik arról a Föld minden lényegesebb mítosza, legendája is, bár az Isten által kiválasztott „Noét” megannyi elbeszélő és megannyi, szájhagyomány útján terjedt s fennmaradt legenda és mítosz az adott nép egy tagjaként ábrázolja, s amiként az természetes, az adott népcsoport számára akkoriban megszokott nevek egyikével illeti.

  A történés, vagyis a hatalmas szökőár, amelyről már az előző kötetben is szóltam, valóban akként borította be a szárazföldeket, hogy nem lehetett volna különbséget tenni a szárazföld és a tengerek ill. óceánok közt, s mert a történés valóban oly hatalmas volt, kellett, hogy az megannyi Nép Tudattárába beíródjék, amiként kellett az is, hogy a földi értelemben vett Tudati elemek közt is nyomuk maradjon, még ha csak akként is, mint az utókor számára már inkább mesének, kitalált történésnek tűnő legenda, amely kezdetben még szájról szállott szájra, s mint ilyen, szinte minden elbeszélő elméjében és nyelvén módosult valamicskét. Ám az alap-elemek, a történés fő mozzanatai megmaradtak, s azok minden nép megannyi elbeszélésében egyképpen ábrázolják magát az özönvizet, s utána az Élet ismételt megindulását a Földön.

  S erre gondolt munkatársam is, amikor félig tréfásan azt mondta: ne csak az Ararát hegyén: a Föld minden nagyobb hegyén, s még a Tengerek mélyére süllyedt kő-óriások környékén is keressétek azt a bizonyos bárkát: itt is, és ott is fellelhetnétek akár több tucatnyit is, hisz hát itt is és ott is voltak túlélők…

  Azon felül és azon túl, hogy amiként már erről is szóltunk, az a bizonyos „bárka” nem a ti fogalmaitok szerinti vízi jármű volt. Idő-bárka, amely nélkül egy nem menekülhetett volna meg a Föld élőlényei közül, de amely nem válhatott Tudati – ismereti elemmé, emlékezeti képpé, így szükséges volt, hogy az egyes népcsoportok erre kiválasztott tagjai elkészítsék a bárkát a földi fogalmak szerint is, tehát ténylegesen meg kellett alkossanak egy-egy úszó alkalmatosságot, annak ellenére is, hogy amiként azt az imént is mondtam: az adott kor „technikai” fejlettségével készült egyetlen járművel sem lett volna mégcsak esélye sem egyetlen embernek sem a megmenekedésre. De kellett hogy a Tudati képek közt a tényleges bárka maradjon fenn, amiként kellett az is, hogy a Globális Tudattárban is annak nyomát vonja magához a későbben testbe öltöző Szellemi Követek mindegyike, míg a Kegyelem által a Földlakók megmentésére használt Idő-bárka a megfelelő pillanatig fedve kellett legyen az Emberszellemek mindösszessége előtt, amiként az máig: tehát az adott pillanatig volt is.

 

   A hatalmas szökőár, bármely módon menekült is meg abból a Föld népeinek egy-egy kis csoportja, természetesen nem maradhatott hatás nélkül a Föld teljességére sem. A szökőárból lett özönvíz nyomán a Föld színén szinte egyáltalán nem maradt növényzet, kivéve a legmagasabb hegyek oldalát, ahol viszont egyébként is csak a havasokra jellemző gyér növényt találhatták volna a túlélők (amiként meg is találták azok a kevesek, akiket nem volt szükséges az Időbárkán menekíteni, mert a hatalmas hegyóriásokra húzódva egyébként is túlélhették a katasztrófát): s mert ez ekként volt, a túlélők kellett, hogy valami más táplálékot találjanak. Ebben a korban sem volt ritkaság a kannibalizmus: s mert ezzel az Ember nevű lény a maga fajának puszta fennmaradását is veszélyeztette, kellett, hogy Isten a Föld megannyi Szellemmel nem bíró lényét, tehát az állatvilág egyedeit eledelül jelölje meg számukra: s ez az új Törvény, vagy Parancsolat egyben a Szellemmel bíró lény: tehát az ember legyilkolásának és felfalásának tilalmát is jelentette. Ugyan erről is szóltunk már az előző kötetben, s már a korábbiakban is, de azért csak hadd idézzem elmétekbe: miként rögzítette későbben Mózes a Noénak és az ő népének (s szinte a Föld megannyi túlélőjének is!) eljuttatott Isteni Rendeletet:

  „Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet.

  És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja az égnek minden madara: minden ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott;

  Minden mozgó állat, amely él legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.

     Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek.”

                                                                    (1 Móz. 9.1-4)

   — Az idézet első verse az, amelyet oly sokan és oly szívesen magyaráznak félre, így kell, hogy egy pillanat erejéig megálljunk e szavaknál:

  „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet.”

Mit értett vajon a Közlő, amikor e szavakat íratta le Mózessel? Vajon tényleg azt, hogy Isten csupán Noé kicsiny családjával és Noé természetes, azaz vér szerint való utódaival kívánta volna benépesíteni a Föld-test teljességét? Nem, és magatok is érzitek, hogy ez nem is lehetett volna ekként Isten szándékában. Arra a Föld-területre akart utalni a Közlő, amely Izráel fiainak földje lett: de nem a Föld-test egészére, s épp e kettő közti különbség az, amit oly sokan és oly szívesen hagynak figyelmen kívül még a komoly bibliakutatók közül is, mint akik szándékoltan nem is akarnak e kérdésen s e szavakon gondolkodni, és nem akarják meglátni a szavak valós tartalmát. Pedig egyszerű volna: hisz ezt a „parancsot” is megtalálják a Föld megannyi mítoszában és/vagy legendájában, éspedig mindegyikben akként, mintha Isten csak annak a népnek adta volna a Föld-test teljességét.

  Hogy ez ekként mennyire nem helyes értelmezés, arra az a tény is rámutat, hogy „a Föld” kifejezés alatt akkor még megannyi népcsoport csak az általa lakott, s az általa (esetleg) már megismert földterületet értette: nem a Földgömb teljességét. Maga a parancs, vagy „utasítás”:

  „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet.” – az Úton járó Szellemi Követek mindösszességének adatott tehát, s ez az idézet további részéről is elmondható.

  E versek közül mindazonáltal még csak nem is ez a fontos és lényeges, s nem is ez a vers az, ami a fentebbi témához kapcsolódik, hanem az általam külön is kiemeltetett rész, bár az előtte lévő két versnek is megvan még az imént elmondottakon túl is a maga jelentése. Amiként mondtam, korábban, amikor az ember is a növényi táplálékkal élt, az állatoknak semmi okuk sem volt arra, hogy „féljen és rettegjen” az embertől, sőt: olyannyira nem, hogy szívesebben éltek az ember közelségében, mint az erdők vagy pusztaságok magányában. E részben tehát az egyes versek egy-egy korszakot is jelölnek, megmutatva: mint süllyedt fokozatosan mind mélyebbre és mélyebbre az Emberszellemek soka. Ekkor már volt okuk félni az állatoknak, s amikor ezt a saját bőrükön érezték meg, menekülni, rejtőzni kezdtek, és néhány kivétellel kerülték az ember közelségét.

  A kezdeti versek tehát mintha még az első Emberiség és az Atlantisziak képét is mutatnák: a későbbi versekben azonban már a ti jelenlegi Emberiségetek meglehetősen korai őse bukkan fel, az, amelynek akkor kényszerűségből kellett bizonyos változásokon keresztül esnie, olyan változásokon, amelyeket azonban hamarosan el is kellett volna tudjon hagyni mint szükségtelenné lett viselkedési elemeket, amelyek már nem játszottak szerepet a puszta létfenntartásban.

  Ehhez még azt is el kell ismételjem, amit pedig már szintén mondtunk korábban: azt még a ti kutatóitok sem tagadhatják, hogy az Ember névvel még nem illethető, sőt: még az emberré válás folyamatának kezdeti állapotában lévő, s ekként vadászatra és halászatra teljességgel alkalmatlan lények csakúgy növényevők voltak, mint a köröttük lévő bármely más élőlények, s nem azért, mert hogy tisztábbak lettek volna, mint a későbbi, már Embernek nevezhető lény: de még nem bírtak Tudattal, így a lény még a Szellemi Követ irányítása alatt állt.

  Arra viszont már a Tudat adta meg a késztetést, hogy a lassan emberré (vagy inkább még csak elő-emberré) váló lények a köröttük lévő állatok ellen forduljanak, éspedig ha kezdetben csak a kényszerűségnek engedve is, a későbbiekben, amikor a körülmények ezt már nem tették kifejezetten szükségessé és elkerülhetetlenné: az ellentét késztetésére.

  S azt hiszem, éppenhogy ez volt az első olyan komoly vereség, amelyet a szellemi Én-rész el kellett szenvedjen az ellentéttel szembeni küzdelmek hosszú sorában, így ez volt a legmélyebb pontja is az Emberszellemek bukás-történetének!

  S nem véletlen mondom ezt, amiként nem véletlen az sem, hogy Mózessel oly korai korszakra: Noé korára tétette a rendeletet a Közlő Testvér! Ezzel is jelezni kívánta, mennyire ősi, mennyire atavisztikus elem az állatok leölt testeinek felfalása, s azt még: mennyire nem eredendően természete az az embernek, hogy más élőlények legyilkolt tetemeivel tartsa meg a maga pusztafizikai létét, de már az adott mélység-szint viselkedési elemei közé tartozik.

  Azt hiszem, itt páran felkapjátok majd a fejeteket, mondván:

   – Hisz már az előemberek korából megmaradt régészeti leletek közt is találtak állati eredetű csontokat, amelyek ennek ellenkezőjét bizonyítják, azt tehát, hogy a tényleges Tudattal még nem bíró ember is ölt állatot… - ez ekként is van, viszont az Ószövetség nem az emberiség fizikai, hanem Szellemi, tehát spirituális Történelemkönyve! Nem a testi fejlődés egyes állomásait hivatott megmutatni a leírtakon keresztül Mózes, hanem a szellemi értelemben vett hanyatlás, majd az emelkedés kezdetének korszakait. Ekként az sem véletlen, hogy a Noé korában bekövetkezett Vízözönről, s nem valamely korábbi illetve későbbi, hatalmasnál is nagyobb áradásról ad számot, amiként az sem véletlen, hogy épp a Noé korszakában bekövetkezett történés során vált szükségessé az élőlények egy részének Idő-bárka segítségével való kimenekítése, majd ismételt visszahelyezése. Az adott korszak volt a hanyatlás vége, vagyis a lefelé szálló ágban lévő Ember-szellemek akkor érték el Szellemi evolúciójuk legmélyebb pontját, azt a pontot, amelynél mélyebben már csak a tényleges mélység-birodalmak vannak: akkortól viszont kezdetét vehette a felemelkedés, vagyis a mélység csábításának engedő Emberszellemek akkor érték el azt a pontot, amely bár a Tudat fejlődése szempontjából nem a legalsóbb szinthez tartozik, Szellemi értelemben az, s aki még annál is mélyebb szint cselekvését követi, s érzi helyénvalónak, lényegében maga utasítja magát a mélység szintjeire, s épp erre vonatkozik az a Parancsolat, amely az emberi élet kioltását (mint a mélység szintjének megfelelő cselekedetet) szigorú tilalom alá helyezi, még az állatvilág egyedeit is „rangsorolva”: hisz az Ember-vér kiontása, ha arra valós oka nincs valamely állatnak, csak olyan élőlények tulajdonsága volt, s az máig is, amelyek a legsűrűbb és legtisztátalanabb, azaz a leginkább „sátáni erőkkel” terhelt Lélek-elemet hordják. Még a ti fogalmaitok szerinti, kifejezetten vérengző, azaz ragadozó életmódot folytató állatok sem az ember, inkább Léleklény-társaik ellen fordulnak, s azok élete árán tartják fenn a maguk vagy kicsinyeik életét, s bizony, nagy ínségben kell éljen az az állat, vagy igen durva Lélek-elemmel kell bírjon, amely rendszeresen az ember élete ellen fordulva szerzi meg a maga és/vagy utódai táplálékát. S ez még akkor is így van, ha mára a lélek-lények elégnél is több negatív energiát vonnak magukhoz az Emberi elmékből kiáramoltatott negatív energiák nagy részét magukhoz vonva. Mert bizony, ez is ekként van, és egy-egy Bolygó, s kiváltképp a ti Földetek Lélek-lényei olyanná lesznek és lettek, amilyenné a ti gondolati – akarati és cselekedeti energiáitok tették és teszik őket. Ám mert e kérdésről is több ízben szóltunk, térjünk vissza Noé korszakához.

  Amiként az imént mondtam, Noé korszaka volt az általam korábban körívként megmutatott Útsorozatban a lefelé vezető ág végső, s egyben a felfelé vezető ág első, kezdeti pontja. Az Ember-szellemek számára a legdurvább fizikai cselekvés: Lélek-testvéreik, vagyis az állatvilág tagjainak leölése volt az utolsó, a legvégső pont és a legvégső cselekedet, amit még megengedett nékik Isten, bár valósággal is csak azért, hogy fizikai létüket fenntarthassák. Hogy ez mennyire nem ekként volt korábban, arra az idézet külön kiemelt verse mutat rá, amelyet szintén megmagyaráztam az előző kötetben:

„amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.” – mondja a Közlő Mózes által, s ahogy mondtam, e vers-töredékből nyílván kitetszik a mondandó lényege: akként adom most néktek az állatokat is eledeletekül, amiként korábban a zöld füveket adtam tenéktek.

 

  És itt álljunk meg egy kissé, s tegyünk ismét egy kis kitérőt. Azt mondtam: „a lefelé vezető ág végső pontja” – holott nyilván való tény, hogy csak nemrég is az Állatvilág egyedeinek legyilkolásánál is sokkalta súlyosabb cselekedetek voltak megszokottak: az előző kötetben is említettem az Esőisten siratja Mexikót. c. könyvet, amely az ezerötszázas évekre (!) nyúlik vissza, megmutatva: még akkor is naponta százak és ezrek életét követelő, ember-áldozatokkal járó szertartások zajlottak azon a területen. Ezen felül és ezen túl nyilvánvaló tény az is, hogy az emberi élet ellen való cselekvés Noé korában sem volt ismeretlen, amiként tény az is, hogy ez máig ekként van: már rég nem a Mexikói rituális szertartások során, de a háborúk és „kisebb” történések, vagy akár „csak” az anyagi haszon reményében, vagy féltékenységből, vagy bármely más okból elkövetett gyilkosságokra s az abortusz vétlen és védtelen, de már szinte megszámlálhatatlan kis áldozataira gondolok.

  Ha azt vesszük, tény, hogy Noé korszaka óta e téren mit sem változott az Ember. S mégis: Noé korszakában még gyakorta szólott Isten az emberhez: mára ez lehetetlenné vált, mára a Közlések ritkává lettek, s még akkor is csak közvetítő Szellemek sokán keresztül érnek a médiumig az egyes Közlemények, vagy akként szól hozzátok Isten, amiként magam teszem: közvetlenül, de csak inspiráció révén, amiként a Tanító Szellemek is, s csak kevesek azok, akik ténylegesen is hangokat hallanak, s még az ekként vett üzenet sem mindenkor valóban a Fent Világából: az esetek túlnyomó részében csak az Asztrális szintekről érkezik, s mint ilyen, számos megtévesztő információt és/vagy közlést tartalmaz. A transzmédiumokon keresztül leközvetített munkák tisztaságának mértékét magatok is ismeritek: nem kell e kérdésre külön is kitérnem. Viszont ki kell térnem munkatársam nagyon is érthető kérdésére: ha az Ember-szellemek akkor, tehát Noé korában a leszálló ág legalsó szintjén voltak, amely épp csak a kezdete lehetett ekként a szemben lévő, azaz a felemelkedő ágnak, hogyan lehetséges mégis, hogy akkor Noé, Ábrám, s még többek „közvetlenül” hallhatták Istent, míg ti, akik már a felszálló ágban jártok, erre képtelenek vagytok?

  Hát ez sem teljességgel ekként volt, ha a leiratok erre utalnak is. A Mózesi kor embere még nem tett különbséget, legalább is nem jelezte a meglévő különbséget látomás és a tényleges képi élmény, azaz a látható világban észlelt képek közt, így látomásait is akként mondta el, mintha a benső képet is fizikai síkon észlelte volna. Ez egy bizonyos mértékben még igaz is, hisz amint már erről is szóltam, a „Szellemi Látással” érzékelt képet a Szellemi Követ át kell közvetítse a Tudat felé, ezt viszont csak akként teheti meg, ha az agy látásért „felelős” agyi tartományaira vetíti ki a képet akként, mintha az ténylegesen is a látás szervétől, azaz a szem látóidegeitől érkezett információ volna. Ezt válik aztán képessé az agyi központ a Tudat felé mint látott információt azaz képet leközvetíteni, s a Tudat azt mint ténylegesen is a szem által látott képet fogja regisztrálni, függetlenül attól, milyen úton ért el hozzá az agy meghatározott pontjától a kapott információ. Ám ez csak a magyarázat egyik része.

  A másik az, hogy amiként mondtam, attól függetlenül, hogy valós személyekről szólunk, mégis: magát Noét, s a későbbiekben említett Ábrámot, tehát Ábrahámot nem is annyira mint konkrét személyeket: de mint az Ember-szellemek fejlődési folyamatának, tehát a spirituális fejlődés egy-egy korszakának, egy-egy állomásának kell elképzelnetek, s míg Noé a leszálló ág utolsó korszakát jelöli, addig Ábrahám már a felfelé ívelő ág első korszakát. Így az egymástól meglehetősen nagy időbeni távolságban lévő korszakokat nem csak akként kell értsétek és érzékeljétek, hogy azokat Időben, de akként is, hogy Szellemben, tehát ébredtségi fokozatban is nagy távolság választotta, s választja el egymástól. Ez azonban azt is jelenti, hogy mást jelentett az akkori kor teljes Tudatoso-dottsági szintje, és megint csak mást a ti korszakotok emberének Tudatosodottsága: amaz még nem volt kiteljesedett, így a Szellemi Követ, ha már nem lehetett is a fizikai eszköz elsődleges irányítója, mégiscsak nagyobb szerepet játszott abban, s még a Tudat irányításában is, ami egyben azt is jelenti, hogy a kommunikáció is könnyebb volt a fizikai világban Úton lévők, s a Fent világa közt, ha ez esetben azt, hogy Fent Világa, csak az asztrális szintekre értem is, mert amiként ma, akként ők is csak Közvetítőkön keresztül kaphattak egyes információkat, közléseket vagy akár Parancsolatokat a Fent Világából.

  Ezzel szemben ti már teljességgel a Tudatban éltek, s a Szellemi Követ kell a háttérszereppel beérje, viszont a Tudat és a Fent Világa közt úgyszólván lehetetlen kapcsolatot teremteni: ahhoz maga a Tudat kell megtanuljon először a maga felsőbbrendű Én-jével, tehát a Szellemi Követtel kommunikálni. Ezt se akként értsétek, hogy szóbeli kommunikációra nyílik lehetőségetek, de akként, hogy a Tudat megtanul „szellemül” gondolkodni, azaz megtanul beilleszkedni a Szellemi Követ magasabb rendű Gondolati és Érzelmi rendszerébe. Ezzel megismerhetővé válik számára (számotokra) a Szellemi Követ Akarata, amelyet azonban még mindig a Tudat révén kell betöltsetek mint fizikai személyek. Még egy másik dolgot is jelent ugyanez a kép: azt, hogy mert a Tudat az, amely a Szellemi Követ és az ellentét küzdőteréül szolgál, az adott korban az ellentét is kisebb mértékben volt képes a Tudatot befolyásolni, mint teszi azt most, amikoris már a teljes tudatosodottság szintjét mondhatjátok magatokénak, természetesen ez utóbbit is csak fizikai vonatkozásban értve. Viszont mert ez ekként van, az elmúlt korok embere, ha hasonló viselkedési elemeket produkált is, mint a ti korotok egyes viselkedési elemei, a cselekedetek révén lényegesen kevesebb negatív energiát volt képes megfogalmazni, vagyis kisebb karmikus terheket vett magára. Azt hiszem, ezt úgy tudom a leginkább értetté tenni számotokra, ha egy igen rossz magaviseletű gyermeket, és egy szintén igen rossz magaviseletű felnőttet hasonlítok össze, éspedig két olyan személyt, akik a saját koruk mértékével mérve az általuk elkövethető bűnök legsötétebbjeit cselekszik. Ezt is és azt is „elvetemültnek” nevezitek – és mégsem egy a kettő, mégsem büntetitek még ti magatok sem egy-azon büntetéssel a teljességgel deviáns magatartású gyereket, s a szintén teljességgel deviáns magatartást produkáló felnőttet. Nem, mert a gyermek csak a maga tudat-szintjének mértéke szerinti bűnt képes elkövetni, azon túl, hogy még nem állnak rendelkezésére azok az eszközök (fegyverek) mint egy durva cselekedetekre hajlamos, s azt megvalósítani készülő felnőttnek. A gyerek még „csak” csúzlival támad a körötte lévőkre: a felnőtt fegyverrel, s a gyerek „csak” az osztálytársaitól vagy a szüleitől, esetleg a boltban lop: a felnőtt már betör vagy rabol. A viselkedés mindkét esetben lehet teljességgel eldurvult, de maguk a cselekedetek mások és mások lesznek, s a gyerekkel könnyebb megérttetni: miért cselekszik helytelenül: egy bűneiben megrögzött felnőttel ugyanezt már nem, vagy csak ritkán és igen komoly erőfeszítések árán lehet megérttetni.

 

  Dacára annak, hogy azt mondtam: Noé korszaka a leszálló ág utolsó szakasza – állomása, azt is kell mondjam, hogy mást jelentett ez akkor, és mást jelent ma, mert Noé korában a már elért szint energia-állománya kevésbé volt besűrűsödött mint a ti korotokban, mert annak teljes besötétítéséhez a jobbára már az ellentét befolyása alatt álló Tudatra volt szükség. Vagyis a Noé korában már elért szintet a Tudat révén sötétítette mégtovább az emberszellemek soka, éspedig épp azáltal, hogy már nem ők: nem a szellemek, nem a Szellemi Követek, de mindinkább a Tudat irányították a fizikai eszköz cselekvését. S mert a fizikai eszköz jobbára öncélú, lévén biológiai eszköz, amely minden áron létben, azaz életben akar maradni, a cselekedetek is öncélúakká lettek, s ehhez a Tudatnak nem a Szellemi: csak a fizikai szintű bölcsességek mind magasabb fokon való elérésére volt szüksége. Fejlettebbé lettetek tehát technikában, de visszább léptetek Szellemben és Lélekben egyaránt.

 

  S most lépjünk tovább, vagy inkább vissza az imént félbe hagyott kérdésünkhöz:

  Az állatok testi életének megszüntetése és a leölt testek felfalása tehát még a lefelé vezető ág utolsó, s a felfelé vezető ág legelső lépcsőfoka: az a pont, amelyről már lényegében minden tekintetben el kellett volna tudjon mozdulni minden egyes Úton járó az eltelt évezredek alatt. Ámde a húsevés kérdéséről már oly gyakran (és oly hiába!!) szóltam – szóltunk, hogy itt és most nem is fogunk további szókat vesztegetni a kérdésre: annál is inkább nem, hisz nem csak a Lélek-lények meggyilkolásával: még saját fajtársai meggyilkolásával sem tudott felhagyni a magát oly „fejlettnek” tartó Ember! Pedig a következő versekben épp erről szól Mózes, azon versekben, amelyek az emberi élet védelmének TÖRVÉNYÉT mondják ki, s mutatják meg:

  „De a ti véreteket, amelyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét.

  Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.”

                                                       (1 Móz. 9.15-6)

   — A Lélek-lények ember elleni támadásáról már az előbb szóltam: de sokkalta fontosabb, hogy a saját Ember-testvéreik ellen forduló emberekre fordítsuk figyelmünket! Nem véletlen, hogy épp most értünk el e részhez, amiként az sem, hogy munkatársunk mind nehezebben szánja rá magát a munkára. A Föld légkörében annyi, és olyan durva gondolati – akarati energiák áramlanak, amelyet ti is éreztek, nem csak ő, és nem a Lélek-lények által kiáramoltatott, de éppenhogy az Ember – Ember elleni gyűlölet és a legsötétebb korszakok embereit is megszégyenítő durvaság révén megfogalmazott és kibocsáj-tott negatív energiák azok, amelyek, amiként minden egyes, az Ember-szellemek és az Emberi Tudat által kibocsájtott energia, többszörösen is visszaköszönnek úgy a jelen, mint a nagyon is közeli Holnapok során!

  Többen, és többször kérdezték már tőlem munkatársamon keresztül: mikorra várható a Nagy Robbanás? E kérdésre most felelek: csak rajtatok: Embereken múlik, s bizony, éppenhogy az emberi milyenség az (s itt az Emberiség egészének „átlag-milyenségét” kell értsétek!), ami hihetetlenül felgyorsította az eseményeket.

  Magatok is tapasztalhatjátok azonban, és azt hiszem: ezt nem is kellene, hogy külön magyarázzam, hogy a Nagy Ugrás előtt számos olyan történést kell megélnetek, amelyet a legkevésbé kívánnátok. Most még csak a kezdetén vagytok egy folyamatnak: de a folyamatot előidéző történések is lassan, apránként mentek végbe, a Föld-testben és a Föld légköri gyűrűiben sem egy pillanat alatt halmozódott fel az a hihetetlen és képzelhetetlen mennyiségű negatív energia, így a Természet „válasza” is folyamatos, s nem egy egyszeri történés lesz. S akkor még csak a Természet „válaszáról” szóltam, s nem azokról a történésekről, amelyeket pedig már ti magatok: emberek fogtok megvalósítani magatok és akár más emberek számára is. Ez részben a Globális karma törlesztése, részben kinek – kinek valamely formában eléálló vizsga-kérdése is lesz vagy lehet, ám hogy kit miért ér valamely történés, hogy ki, mit és miért kell felvállaljon és elviseljen: e kérdésre csak az ÚR KRISZTUS volna jogosult válaszolni, ám ha Ő megkívánta volna jelölni ezek miértjét, a történések karma-oldó vagy egyéni Emberi és Szellemi értelemben vett „milyenségteket” bizonyító ereje semmissé lett volna. Nem véletlen tehát, hogy amennyire nem ismeritek sem a napot, sem az órát, akként nem ismerhetitek meg a történéseket, azok tényleges sorrendjét, de azok okát sem. Megismerhetitek viszont – önmagatokat, azt: milyen fokon vagytok képesek reáhagyatkozni Istenre és Isten Szeretetére, és milyen fokon tudjátok ÉLNI magatok is a Szeretet Törvényét.

  Mert bizony, minden körülményben, és minden körülmény ellenére is ÉLNETEK KELL A SZERETET TÖRVÉNYÉT: és erre utal az a szimbolikus mondat, amely ismétcsak nem véletlen lett kimondatva és leíratva Pál és Lukács Testvéreinkkel: ezt cselekedjétek az ÉN emlékezetemre. Amiként az ÚR is minden körülményben és minden körülmény ellenére is mindvégig: a Kereszten bekövetkezett Kínhalál pillanatáig, s még azon is túl ÉLTE a SZERETET TÖRVÉNYÉT, akként kell azt ÉLNETEK néktek magatoknak is, nem csak elméletben, és nem csak szavaitokban, de valósággal, hogy bizonyságot adjatok arról: az ÚR Emlékezetére cselekszetek, éspedig akként, amiként cselekedett az ÚR, s akként, amiként maga az ÚR cselekedne bizonyos helyzetekben.

 

 Ez az egyedül igaz Bizonyosság, és ez az egyedül pontos és hiteles mérték, ha mindenkor akként igyekeztek élni és cselekedni, amiként élne és cselekedne az ÚR, mert csak ekként bizonyítjátok igazán: az ÚR Gyermekei vagytok, és az ÚR hűséges eszközei, akiken keresztül maga az ÚR: A SZERETET ISTENE munkálkodhat.

 

  És ismét térjünk vissza Mózeshez és az Első Könyvben leírtakhoz…

  Sokan vannak mindmáig is, akik az alábbi idézetet nagyon is félreértelmezik, s mert ez ekként van, akár a Nagy Ugrás során bekövetkezendő történéseket is megkérdőjelezik, azt gondolván: amikor a nagy áradásról, az özönvízről olvasnak, valósággal is csak arra a fizikai történésre kell gondoljanak, annak tényleges okát pedig figyelmen kívül hagyhatják. Hogy ez mennyire nincs, és nem is lehetne ekként, magatok is tudjátok, hisz mondtam már azt is: annak a minden korábbinál, és minden későbben bekövetkezett áradásnál is nagyobb özönvíznek az energia-robbanás állott a hátterében. És most mégsem erre gondol a Közlő Testvér! Nem bizony, mert amiként mondtam, valóban akként is van, és az első Emberiség katasztrófáját, amelynek során tényleg minden Élet eltűnt a Föld színéről, beleolvasztotta Noé történésébe, akként adva át Közlését, mintha az első Emberiség történése és Noé történése egy és ugyan az volna, holott a kettőt nem csak Időben, de Térben, tehát a Tér-Időben, s ekként a Fény-Időben is meglehetős távolság választotta el egymástól. Ugyan Noé történetét meséli el Mózes, és Mózesen keresztül a Közlő, de már az alábbi versek nem Noé történését idézik, nem is idézhetnék, hisz nem a Noé korában bekövetkezett történés volt az, amelynek során a teljes Emberiség és a Föld minden élőlénye elpusztult: miért mondta volna tehát Isten akkor: „soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test” – ahogy az alábbi idézetben majd (általam külön is kiemeltetve) olvashatjátok?

  S most lássuk magát az idézni kívánt részt, mielőtt további magyarázatot keresnénk az egyes versekre is:

  „És szóla az Isten Noénak és vele az ő fiainak, mondván:

  Én pedig ímé szövetséget szerzek ti veletek és a ti magvatokkal ti utánatok.

  És minden élő állattal, mely veletek van: madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van; mindattól kezdve ami a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig.

  Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére.

  És monda az Isten: Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van:

  Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között.

  És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben.

  És megemlékezem az én szövetségemről, mely van én közöttem és ti közöttetek, és minden testből való élő állat között; és nem lesz többé a víz özönné minden testnek elvesztésére.

 Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van.

 És monda Isten Noénak: Ez ama szövetségnek jele, melyet szerzettem én közöttem és minden test között, mely a földön van. (1 Móz. 9.8-17)

 

  Amiként az idézetben is olvassátok, ez a szövetség még nem az Izráel házával kötött Szövetség, s nem is lehetne az: Izráel népe, ahogyan minden más Nép és nemzet is, csak az özönvizet követően kereshette, és találhatta is meg azt a földet, amelyen később ismét letelepedett, s ez annál is inkább így van, hisz az energia-robbanás hatására a Föld mágneses pólusai is megváltoztak, ami azt is jelenti egyben, hogy a Föld-test teljességének éghajlata megváltozott. A túlélőknek szükségük volt arra, hogy hosszú vándorlások során megkeressék a számukra ideális, vagy ahhoz közeli, de a korábbihoz mindenképp hasonló éghajlattal bíró földterületet: így azonban egyetlen Nép nincs, amely ténylegesen is ott, a Föld ama területén kezdte volna meg útsorozatát, amelyen jelenleg él. Ez viszont még egy valamit elmond: azt, hogy a Föld mindannyiótoké, mindőtöknek egyként adta Isten a termő területeket a hegyeket és a tengereket, amiként egyként adta a sivatagokat is: csak ti: Emberek voltatok azok, akik azt később határok közé zártátok, kijelentve egyik vagy másik Föld-területre: ez a miénk… - s akkortól, hogy a Föld-testet a magatok kénye és kedve szerint felosztottátok, kezdődtek meg a határ-viták és a határok akár vér árán való őrizete is, mintha egyiktek több jogot formálhatna valamely Föld-részre, mint a másik azon a Bolygón, amelyet mindőtöknek adott Isten, s amelyen Isten mindőtökkel kötötte ezt a legelső, még az Állat és növény-világ egyedeire is vonatkozó Szövetséget!

  Mert bár a Szövetségben egy korábbi történésre utal a Közlő, azért az mégiscsak Mózes által lett leíratva, és egy, már a második Emberiség tagjai közé született személyt jelöl meg, akin keresztül Isten a Föld teljességével, annak megannyi lakójával kötötte e Szövetséget.

  Még ezen kívül is utal valami arra, hogy a Szövetség nem a Noé korában bekövetkezett történésre utal, s ez pontosan az, hogy a Közlő minden élő test elpusztulását említi!

  A második Emberiség, de még maguk az Atlantisziak sem voltak képesek olyan magas rezgésszintű pozitív energiát magukhoz vonni, s kiváltképp nem olyan mennyiségben, amely, és amennyi Tökéletes tisztaságú Erő a negatív energiákkal ütközve valóságosan is a Bolygó minden élő szervezetének megsemmisülését okozhatta volna, vagy okozhatná bármikor is. Ha másért nem is, erre az adott mélységszint végett képtelenek lettek volna, amiként képtelen volna bárki akár a ti korotokban, akár a későbbiekben bármikor is. Ha ez nem ekként volna, a várt/várható Nagy Ugrás során sem maradhatna a Föld fizikai gömbjén egyetlen Túlélő sem: márpedig maradni fog, s erre is a fentebbi idézet a „garancia”.

  S hogy hogyan kerül a szivárvány e történésbe, amikor az is nyilvánvaló tény, hogy a felemelkedő párát megvilágító Napsugár csak úgy előidézője volt már korábban is e szépséges természeti jelenségnek? Nos: ebben az Ember minden szépre fogékony lelkületét, szinte gyermeki mese-váró Tudatát kell keressétek, amely bizony: nem csak a ti korotok: minden kor Emberére egyként jellemző volt, maradt és marad is, míg Ember lesz egyáltalán, s még az után is, mindaddig, míg lesz szépség, és lesz a szépség iránt fogékony Teremtmény: vagyis mindörökkön. Az idézetben nem maga a szivárvány: a szépség a lényeg, az Istennek Szeretete, amely még a mélységbe, sőt: csaknem az ellentét fejedelmének anti-birodalmába aláhullt Teremtmények mindegyike iránt is Él Istenben, s még azok iránt is, akik már valósággal Satana anti-energiákból álló birodalmáig merészkedtek. S hogy ez utóbbi is mennyire ekként van, magatok is érzékelhetitek: elég csak visszaidéznetek magatokban azt a korábbi munkánkat, amelynek során munkatársamat az alsó világba vittem, ahol (többek között) a mélység-szintekre is elmerészkedő, s a parányi, káprázatos Fény-szikraként megjelenő Missziós Szellemtestvéreket is megmutattuk. Azok a kicsiny Fény-szikrák olyan esztétikai hatást adnak az azt észrevenni és értékelni tudó Szellem-lények számára, mint amilyet a ti számotokra ad/adhat egy-egy ékes szivárvány. S ne feledjétek: ha ti, a magatok meglehetősen fejlett Tudat-szintjén gyönyörködni tudtok a szivárványban, vagy akár egy valóban szép mesében, mégin-kább szükséges volt ez is és az is azok számára, akik még messze alatta álltak a ti Tudat szinteteknek, s akik még valahogy akként várták el a mesét, mint a ti kicsiny gyermekeitek. Egyszerűen kellett, fontos volt számukra a mese, s ahhoz, hogy Mózes közlését igazán értsék és megérezzék, megértve és megérezve abban Isten Szeretetének hatalmas voltát, a Közlő sugallatára Mózes az egyik legcsodálatosabb természeti jelenséget tárta eléjük mint Teremtőnk mindenekkel kötött Szövetségének  jelképét és zálogát.