Az érzékfeletti érzékelés

Az érzékfeletti érzékelés

Aki a személye mögötti végtelen áramokhoz hatol, lassanként
észreveszi, hogy testi érzékszervei sajátságos módon megtoldódtak.
Akire szemeddel, füleddel, vagy bárhogy, erősen ráfigyelsz, annak
alkata és jelen-állapota szinte tükröződik benned, s a futó, vagy
tartós jelenségeké is.

 Ha valakivel beszélsz, nem csak a szavait fogod
fel, hanem azt is, mi lényéből árad; s azt hiszik, hogy gondolatolvasó
vagy.

 És mindaz, ami benned így tükröződik, mintha szines volna;
nemcsak a szemed lát szineket, de egy belső, rejtett szemed is.

Az élettelen tárgyak lelke sötétlila, a növényeké zöld, az állatoké
sötétsárga, barna, vörhenyes. Az eltompultság barna, a lelki gazdagság
a szürkének élénk világos színekbe játszása. A mozgékony lelkek színe
halványabb, tagozottabb, változóbb, a nehézkes lelkeké sötétebb,
egybemosódóbb, állandóbb.

 A gyermeklélek alapszíne, mint a fénylő
gyöngyház; a férfié hideg szürkéskék, mely többnyire megsötétűl,
megfakúl, elbarnul, elvörösödik; a nőé lilás-piros és ez legtöbbször
igen korán elhajlik a hervadt szirom színe felé. Az a kevés ember, aki
úgy öregszik, hogy vénsége nemes kiszáradás, nem pedig kényszerű
elfakulás: csupa érces szín, ezüst, bronz, arany.

A lelki színes-érzékelés tulajdonképpen akárkinél megvan, csak nem
mindenki ügyel rá és nem mindenki fejleszti magában. A fellobbanó
haragot az ember vörösnek érzi, a tehetetlen dühöt méregzöldnek és

élénk citromsárgának, az ábrándozást lilának és rózsaszínnek, a széles
jókedvet pirosnak, a csöndes derűt fém-fényűnek, az unatkozást
fakószürkének, a bánatot sötétkéknek, a reménytelenséget feketének.

Weöres Sándor