Az emberré válás lehetséges útja

Amennyiben az emberi fajt földi eredetűnek tartjuk, és az állatvilágból eredeztetjük, akkor nemcsak meg kell tudnunk magyarázni azokat a különbségeket, amelyek elválasztják más állatfajoktól, de le kell tudnunk vezetni azokat az okokat is, amelyek a különbségek kialakulásáért felelősek. 

De nem csak a legközelebbi rokonainak tartott főemlősöktől kell tudnunk az ember megkülönböztetni, hanem más állatfajoktól is, amelyekből a főemlősöket eredeztetjük. Ha az evolúció elméletét fogadjuk el az élőlények fejlődési mechanizmusának, azzal a külső környezeti hatások evolúciós nyomását fogadjuk el, mint okot, amely a fajokban lassú vagy ugrásszerű változásokat idéz elő annak érdekében, hogy azok a környezethez jobban legyenek képesek alkalmazkodni. Ebben a rendszerben fogjuk tehát értelmezni az ember és az állat közötti különbségeket.Ha a rendszer valós, azaz az evolúciós elképzelés helyesen képezi le a valóság folyamatait, akkor logikai úton meghatározhatók azok a környezeti körülmények is, amelyek között egy ilyen állatfajta létrejöhetett, mint az ember. A környezeti körülmények összességéből pedig már következtethetünk arra is, hogy hol uralkodtak ilyen körülmények a Földön.

Először vegyük számba a különbségek összességét, amely az embert minden állatfajtától megkülönbözteti. (De lássuk meg azt is, hogy ezek a különbségek egyenként más állatfajokban is előfordulnak, de összességükben csak az emberben.) A különbségeket most nem a mai társadalmi, hanem a primitív ember vonatkozásában nézzük, amilyen a mai ember őse lehetett.

Először is, az ember az egyetlen szőrtelen szárazföldi emlős, noha ugyanannyi szőrtüszője van, mint a főemlősöknek. (A tengerben több ilyen előfordul, még a föld alatt élő állatok között is, de a szárazföld felszínén egy sem.)

Másodszor, az ember emlős, de az emlői az első két lába között vannak, és nincs két sor emlője, csak két darab. (Ilyen elrendezés több állatfajtánál is előfordul, többek között a főemlősöknél, és az elefántnál is.)

Harmadszor, az ember négy végtagja közül kettő csak járásra specializálódott és meghosszabbodott, a másik kettő pedig csak fogásra specializálódott. Ráadásul a lábon a kéz helyett talp alakult ki. (Ez más főemlősöktől is megkülönbözteti, amelyek „négykezűek-négylábúak”. Az első két végtag kézként való használata azonban sok rágcsálónál is előfordul.)

Negyedszer, az ember mozgása minden más emlősétől eltér. Két lábon gyorsabban mozog, mint négy végtagon. (A madaraknál találjuk meg ezt a jelenséget, amelyek első végtagjai egyetlen funkcióra specializálódtak.)

Ötödször, az ember minden más emlőstől eltérően függőleges testi elrendezéssel rendelkezik. (A főemlősök felegyenesedése ehhez nem hasonlítható, a csontszerkezetük a teljes és állandó felegyenesedést nem teszi lehetővé.)

Hatodszor, az ember fogazata eltér még a főemlősökétől is, amely a ragadozó-húsevő életmódhoz közelebbi, azt is lehetővé tevő álló fogazat. (A nagy szemfogak hiánya nem az egyetlen különbség.)

Hetedszer, az ember képes artikulált hangsorozatok akaratlagos előállítására, amely a gégefő átalakulásán kívül a légzésszabályozás képességében is eltér minden más emlőstől. (A lélegzete visszatartására és szabályozására sok emlős képes, de nem mindegyik. A beszédre egyik sem.)

Nyolcadszor, az ember gyermeke nem képes a kapaszkodásra a születése pillanatától kezdve, az ember mégsem lett erszényes emlős.

Kilencedszer, az ember a csoportban élő főemlősöktől is eltérő mértékben együttműködő állat. Képes a csoporton (családon, sőt fajon) kívüli együttműködésre is.

Tizedszer, az embernek más a viszonya a vízhez, mint bármely más emlősnek, vagy főemlősnek. (Az állatok csak kényszerből mennek a vízbe, noha ösztönösen tudnak úszni. Csak egyes majomfajok fiataljai játszanak a vízben.)

Tizenegyedszer, az embernek több sókiválasztó szerve is van a veséjén kívül: a könnymirigyei és az egész bőrfelszíne.

Tizenkettedszer, az ember teljes testfelülete izzad, amelynek a test hőszabályozását ellátó szerepe van, azaz ezért nem képes a szervezete túlmelegedni.

Tizenharmadszor, az ember egyik természetes táplálkozó és munkavégző testhelyzete a földön ülés. (Ez szinte minden főemlősre és rágcsálóra is igaz, azonban az ő ülésük erősen különbözik az emberétől.)

Tizennegyedszer, az ember fülkagylója olyan kialakítású, hogy a fröccsenő, vagy felülről lefolyó víz ne juthasson be a fülébe. Továbbá olyan kialakítású, hogy ha víz valahogyan mégis bejutott a fülbe, akkor azonnal, maradéktalanul ki tudjon folyni.

Tizenötödször: Az ember orrnyílása lefelé nyílik, nem pedig előrefelé, mint más emlősöké.

Tizenhatodszor: Az ember szőre olyan irányban nő, hogy az úszást segítse.

Tizenhetedszer: Az ember újszülöttje hosszú ideig rendelkezik azzal a feltétlen reflex-szel, hogy a légzését azonnal visszatartja, amint az arcát víz éri.

Tizennyolcadszor: Az ember tenyere és talpa hosszú ideig tartó vízben ázás hatására beráncosodik, és ezzel a csúszós, vizes felületeken való biztos megkapaszkodásra alkalmassá válik. (Nem a víztől ázik fel a bőr, amit az is bizonyít, hogy a levágott és visszavarrt ujjon ez a jelenség nem jön létre, és sehol máshol sem a bőrön.)

Tizenkilencedszer: Az embernek más kétlábúaktól (gázlómadarak) különböző felépítésű, de vízben gázolásra kifejezetten alkalmas hosszú lába van.

A sort tovább is lehetne folytatni, de már ennyi is éppen elegendő ahhoz, hogy ha egy irányba mutatnak, a megfelelő következtetéseket le lehessen vonni belőlük. Látható, hogy a különbségek között nem szerepelnek azok a különbségek, amelyeket szokásos említeni, mint olyanokat, ami az embert emberré teszi. (Eszközhasználat, szaporodási ciklus, stb.) Ez nem véletlen, ugyanis ezek – bármennyire beleillenek is a sorba – csupán a fenti különbségek kialakulásának másodlagos következményei.

Egyenként értékelve a különbségeket számtalan, ám nem koherens következtetésláncot állíthatnánk fel, és sokféle módon magyarázhatnánk a különbségek okát és eredetét. (Például arra következtethetünk, hogy a láb átalakulását és a felegyenesedést a fáról való állandó lejövetel idézte elő.) Mi azonban olyan magyarázatot és okot keresünk, amely mindegyikre egyszerre ad egyszerű magyarázatot.

Nézzük meg egy példán, hogy hogyan lehet ezekből a sajátosságokból (azokat összepárosítva) visszakövetkeztetni a kialakulásuk körülményeire. Tegyük fel például a kérdést, hogy mi okozhatja a kiegyenesedést és a végtagok specializálódását? Milyen körülmények tehetik ezt szükségszerűvé? Vegyünk hozzá egy ebben a vonatkozásban rejtett, ám közismert ismeretet, hogy a primitív életet a táplálékszerzés döntően befolyásolja, és ezt is figyelembe véve kezdjünk el keresni.

Azt láthatjuk, hogy a fán élő főemlősök is gyakran és szívesen keresnek táplálékot a földön, amit ott is fogyasztanak el. A fáról való leszállás tehát nem lehet ebben döntő tényező. A fák gyümölcseinek a földről való elérése (felegyenesedve nyújtózkodás) szintén nem jöhet számításba, mert azt a főemlősök példája alapján a fáról is meg lehet tenni, még jobban is, mint a földről, és még a földi ragadozók elől biztonságot nyújtó környezetet sem kell miatta elhagyni. Ez tehát megint csak nem lehetett döntő tényező.

Akkor viszont melyik lehet az a környezet, amelyikben mindkét változásra szükség van, illetve amelyikben mindkettő előnyösebb, mint az előző állapot?

A környezeti élőhely lehetőségek listája véges, ezért nem olyan nehéz rátalálni arra a fajta vizes környezetre, amelyben tesztelhetjük az előnyöket.

Nézzük meg, hogy miért előnyös a vizes környezetben például a talp kialakulása. Egy gázló életmódnál, ahol a vizes környezet alatt a talaj lágy, süppedős, a talp nagyobb felületen osztja el a test súlyát, mint a szétálló, hosszú ujjú kéz. (Ne kiáltsunk fel azonnal, hogy a gázlómadarak esetében éppen az ellenkezője van, mert nekünk azt is figyelembe kell vennünk, hogy a gázlómadarak teste nincs benne a vízben, ezért annak súlyát a víz nem csökkenti! Az embernek azonban a teste is vízben van, ezért lesz a talp előnyösebb, mint a gázlóláb. A hosszú láb viszont előnyös, és az embernek is az van a főemlős rokonaihoz képest. Továbbá az ember úszik is, amit a gázlómadarak nem tesznek. Ebben a talp és a széles rüszt szintén előnyösebb.) De lépjünk tovább.

Egy gázló életmód esetén, vizes környezetben a lábnak meg kell hosszabbodnia, és ahhoz, hogy a teste úszás nélkül haladhasson (hogy a kéz a táplálékgyűjtéshez szabadon maradhasson) az embernek ki kellett egyenesednie. Sőt! Egyenesen ki kellett nyújtóznia, hogy a fejét minél tovább tarthassa víz felett. Ezzel mindaddig úszás nélkül táplálkozhatott, amíg a légzőnyílása a víz felett, tehát magasan volt.

Eddig tehát nem találtunk a gázló, vizes környezet és az ember tulajdonságai között olyan ellentmondást, amely ezt a helyszínt kizárná. Ezért megpróbálhatjuk ebben a környezetben tesztelni a többi tulajdonságot is.

A kiegyenesedett, két lábon egyensúlyozást, időnként úszást is igénylő környezet igényli a lélegzet szándékos, szabályozott visszatartásának képességét, ami miatt az embernél is ki kellett alakuljon ez a képesség (a vízhez szokott majmoknál is megvan!). A táplálkozás és a fejnek a víz felett tartása miatt az embernek még a nyaka is megnyúlt a főemlősökéhez képest, de még a felsőtestének tartása is megváltozott. (Nem hasonlít más főemlősök vállak közé behúzott, rövid és a hátizmokkal egybeolvadó nyakához!) A tüdőtérfogat a rendszeres lélegzet-visszatartás miatt megnőtt, a mellkas elől kiszélesedett, a hát izomzatának rovására. A vállak a megnövekedett és a tartás miatt ellaposodott mellkas okán a test oldalára, szélére kerültek. A hát az eddigi domború helyett laposabb lett. Az ellaposodott mellkas az úszást is segítette.

A nyak meghosszabbodása, és a gégefő ezzel együtt való lesüllyedése viszont nem csak azt segítette elő, hogy minél kevesebbet kelljen víz alá merülni, de a tagolt hangkiadáshoz szükséges feltételeket is megteremtette.

A vizes környezetben való táplálékszerzésnek, és a száraz környezetben való gyereknevelésnek, alvásnak egyáltalán nem kedvezett a test szőrössége. A vízből kijövő minden szőrös lény igyekszik megszabadulni a víztől, mert a testét az erős párolgás túlhűti. (Implicit ismeret: különösen szeles környezetben.) Ezért az ember fokozatosan elvesztette a szőrzetét, a megmaradt pihék pedig olyan irányban nőttek, amely az úszást segíti. A szőrzetnek bizonyos helyeken való megmaradása viszont valós funkciót sejtet, ami a következőkben magyarázatot nyer, de ahhoz egy másik körülményt is figyelembe kell vennünk.

A főemlősök a kapaszkodásra képes újszülötteiket a hasukon hordják, ahol azok az anya más tevékenysége (táplálkozás) közben is képesek szopni. (A szőrzet a gyermek kapaszkodására szolgál, hogy az anya közben táplálkozhasson.) Az emlők számának tehát már korábban kettőre kellett csökkenni, mert csak ennyi utódot képes egy főemlős anya egyszerre kezelni, cipelni. A fejhez legközelebbi két emlő maradt meg, ami a főemlősök mozgásából és szokásaiból következik. Ez az embernél is ugyanilyen, tehát nem a vizes környezetben jött létre ez a jellegzetesség, de ott is előnyös, ezért megmaradt. (A vízben derékig gázoló emberanya így tud szoptatni és táplálkozni egyszerre, amikor a kicsinye már képes kapaszkodni.)

És itt jön a kérdés, hogy mibe is kapaszkodik!?

 Hát az anyja hajába! Ezért maradt meg a szőrzetnek ez a része. A gyermeket nem szoptató, ám a szállításában (menekítésében) részt vevő hímeknél pedig azért hátul maradt meg a hosszú haj még idős korban is, mert gázolva és úszva is a hátán tudta vinni a hajába kapaszkodó gyermekét úgy, hogy a két keze védekezésre szabadon maradt. (A vizes, szőrtelen test nem kínál más kapaszkodót!)

Ha már a gyermeknél tartunk: Ilyen környezetben életmentő reflex a lélegzet visszatartása, amint az arcot víz éri!

A gyakori vízben tartózkodás miatt az ember bőrének is meg kellett változnia. A faggyúmirigyek termelésének meg kellett növekednie, hogy a bőr vízzel szembeni ellenállását javítsa, és a vízlepergető, víztaszító képessége is javuljon. (Lásd vízimadarak és víziállatok faggyúmirigyei, amelyek anyagát azonban külön művelettel kell szétoszlatni.) Ezzel a bőr szigetelővé vált, azonban a hőleadó képessége rosszabb lett, amit viszont a verejtékmirigyek megnövekedett kiválasztó képessége kompenzált. 

Abból visszakövetkeztetve, hogy az ember képessé vált a szervezetébe bekerült, feleslegessé vált sómennyiségnek ugyanezen az úton való kiválasztására, levonható a következtetés, hogy ez a vizes környezet valószínűleg sósvíz (beltenger) mentén feküdt. 

Sós és kevert vizű mocsár lehetett, amilyenek most a tengerbe futó folyók torkolata környéki mangrove mocsarak.

Egy sós mocsaras tengerparti környezetben az eszköz nélküli táplálékgyűjtés kifejleszti a kéznek a kézként való működését, de a kagylókból, rákokból és teknősökből álló táplálék szükségszerűen kifejleszti az eszközhasználatot is, amelyhez éppen a tengerpartokon áll rendelkezésre a legjobb alapanyag, a kavics. Önmagában, megformálás nélkül is használható kalapácsként és üllőként is a kagyló és a rákok húsához való hozzáférésre. (A tengeri vidrák ma is így használják!)

A kavicsok leggyakoribb anyaga a kristályos és az amorf (üveges) kvarc. A kavicseszközök véletlen összetörése során lehetetlen nem észrevenni és főleg megtapasztalni, hogy a törésfelület mennyire éles. A sebesülések sorozatából (amely minden kavicshasználó egyed saját tapasztalata) pedig nem volt nehéz felismerni a vágó-élként való alkalmazás lehetőségét. Innen pedig már egyenes út vezet a vágó-élek szándékos kialakításához, a pattintáshoz.

Ehhez a munkához a legalkalmasabb testhelyzet az ülés, amely mindkét kezet felszabadítva lehetővé teszi a széttárt lábak közé a földre helyezett táplálék egyik kézzel való megfogását, és a másik kézzel (eszközzel) való felnyitását, vagy az eszközök készítését. (Minden természeti népcsoport ma is ezt teszi.) Az elmélyedt, céltudatos tevékenység, amelyet ez az életforma hozott magával, megteremtette az emberré válás többi feltételét is. A tagoltabb (nem csak vészjelzésre szolgáló) kommunikációt, amellyel a tudás továbbadható, ehhez pedig a fogalomalkotást, amely azért vált szükségessé, mert az élet egyre bonyolultabbá vált az eszközhasználat következtében. Az eszközhasználat lehetővé tette, hogy az embernek ne az egész napját kelljen élelemszerzésre fordítania. A fehérje-dús élelmiszer lehetővé tette az agy fejlődését, aminek az igénye az eszközhasználat miatt már szükséggé lépett elő. A puha, a növényi tápanyagnál sokkal kevesebb rágást igénylő élelem pedig szükségtelenné tette a hatalmas rágóizmokat, és tépőfogakat. ezzel az agy növekedésének másik gátja is elhárult. A környezet által emberalkatúvá alakított állatból így válhatott ember.

Összességében láthatjuk, hogy ezzel a levezetéssel a felsorolt minden különbségre nem csak logikus választ kaptunk, de még újabb nyomokat is találtunk. Nyugodtan kijelenthetjük tehát: lehetséges, hogy az ember ezen a módon vált emberré, noha ezt nem tudhatjuk biztosan. Azt is kijelenthetjük, hogy ha a levezetésünk helyes, akkor az ember kialakulásának környezete egy beltenger partján fekvő, sós mocsarakkal és kavicsos-homokos partszakaszokkal is rendelkező táj lehetett, és semmiképpen nem lehetett száraz szavannai környezet, ahol ezeknek a tulajdonságoknak a kialakulása nem magyarázható.

Arra pedig, hogy az ember miért és hogyan fejlődött tovább, szintén lehet ez alapján logikus választ találni. 

Amennyiben az embernek ebből a környezetből valamilyen környezeti hatásra el kellett vándorolnia, vagy maga a hely és éghajlata változott meg hidegebbre: a vizes és fázó embernek szükségszerűen fel kellett találnia a ruhát és a tüzet is, ha életben akart maradni, és ezzel már el is indult a technikai civilizáció útján. Egyszerűen nem volt más választása. 

Így aztán az embernek négyféle változata él a Földön: a teremtődött szőrös ember, a teremtett szőrtelen ember, a sárból alkotott szőrtelen ember,és ennek a háromnak a kereszteződései.

Most már csak egy kérdés van: ma ki-kicsoda? 

https://nuclearmorphology.hu/