Adventre-gondolatok

A Teremtő végtelen Szeretete nem csak megalkotta, vagyis LÉT-be szólította önnön legbenső Lényegéből: a mindent betöltő, 

Végtelen Szeretet-energiából kicsiny teremtményeit, s nem csak élteti, és emeli szüntelen a mélység felé elindult, s vissza térni 

vágyó gyermekeit, de meg is tartja mindazokat, akik Benne bíznak.

 Nos: ez a Bizalom az, amely nem csak hogy meg kell, de meg is 

fog születni egy percen mindannyiótokban, egyszerűen azért, mert a fejlődés és a Visszatérés Törvénye hozza azt magával, mint 

legbenső késztetést, amely a vágyakozáson, s a reménykedésen túlhaladva végül mint tökéletes bizonyosság fog életre kelni 

szellemi és test-tudatotokban egyaránt; akkor, abban a pillanatban, amikor végre elértek a karma-törvény mibenlétének teljes és 

tökéletes megértéséig, amely most még bizony igen csak gyenge lábakon áll tudatotok mélyén. Ha nem így volna, eszetekbe sem 

jutna afölött aggódni: hová, micsoda mélységbe fog visszavetni benneteket a jelen úton esett történések egyike vagy másika, hisz 

annak is tudatában lennétek: Atyánk szeretete fölötte lebeg mindennek, s épp Atyánk az, Aki vágyva-vágyja: mielőbb Szabadnak és 

tökéletesen Boldognak látni, s ismét Nevükön: de már a Valódi, s önnön elbizakodottságukban, s önhittségükben ellökött Nevükön 

szólítani Övéit.  S miért is lenne ez másként? Miért is kellene úgy éreznetek: a vétkek semmissé teszik mind az eddig elért fejlődési 

eredményeket, s egy ennél sokkalta mélyebb, és sötétebb síkra késztetnek benneteket visszalépni, meglassítva ÉN-eitek számára az 

olyannyira áhított Visszatérés (amúgy is végtelen hosszúságúnak érzett) folyamatát? 

Avagy úgy vélitek tán: Atyánk, és maga Krisztus, Aki önnön Életét adta értetek: kevésbé kívánja a ti mielőbbi fejlődéseteket, mint ti 

gyermekeitek fejlődését, s önmagára-találását? Úgy érzitek: Bennük kevesebb, s gyöngébb az irántatok való Szeretet, mint 

amennyit ti képesek vagytok adni önnön gyermekeiteknek?! Dehogy!

De, soha ne feledd:minden egyes eltékozolt percet százszor és ezerszer fogtok bánni, amelyet nem a Legfontosabb Cél elérésén 

munkálkodva töltöttetek azokon a Kegyelmi Utakon, amelyeken épp járnotok engedtetett. Mert ne feledd: nem rendeltetett, 

hanem engedtetett felvállalni jelenbeni, s minden eddigi Utatokat, s pedig a Kegyelem által engedtetett, a mélybe hullás legelső 

pillanatától, egészen az utolsó Útig: vagyis a Visszatérés mindennél áldottabb és magasztosabb pillanatáig. Utaitok nem 

“büntetések”, hanem Áldások, amelyek nélkül nem térhetnétek meg Atyánk Házába, ahogyan azt a Biblia lapjairól ismert, Krisztus 

által megmutatott tékozló fiú tette. Mert bizony: ti magatok vagytok az a tékozló fiú: az, akinek csak eltávolodását, s helytelen 

életét ismeritek a Biblia lapjairól. Azt azonban már nem, vagy csak mint homályos sejtést, érzékelitek: micsoda küzdelmeket kellett 

felvállalnia a visszatérés elhatározásának pillanatától addig a pillanatig, míg végre valóban beléphetett apja házába. Hatalmas, 

kemény harcokat kellett megvívnia, s még csak nem is idegenek, vagy holmi ártására igyekvő állatok ellen kellett hadakoznia: 

önmagával kellett megvívja a harcot önmagáért, s önmaga ellenében, percenként kezdve újra és újra a nem mindennapi küzdelmet. 

Mert egy rátámadó emberrel szemben, vagy egy, a puszta fizikai léte ellen támadó fenevaddal könnyű dolga lett volna. Könnyű,

 még akkor is, ha már eleve a kudarc ismeretével, vagyis saját várható vereségével, annak tudatával kellett volna megkezdenie a 

küzdelmet, hisz aki ellene támad: legfeljebb fizikai létét szüntetheti meg. Önmagával szemben azonban mindenképp meg kellett 

nyernie minden egyes csatát, hisz ha a csaták végére nem képes győzedelmeskedni – önmaga fölött, mindent elveszít, ami valaha 

is fontos volt számára. Úgy értem: ami igazán, s már a szó legtisztább, és legnemesebb értelmében: fontos! Elveszíti nem csak az 

önértékelését, s az önbizalmát, de elveszti apja szeretetéhez, s bűnbocsánatához való jogát is, de elveszti azt a jogot is, hogy ő 

maga azt mondhassa: kész, és képes is Szeretetet árasztani apja felé. S nem is mondhatná ezt, mert nem volna igaz! Nem, mert 

a vesztes a csatazaj elültével mindig, minden esetben másban keresi a hibát: nem voltak adottak a körülmények, ellene esküdött 

minden, rossz volt a fegyverzet, a stratégia: és még sorolhatnám. Ő maga azonban mindig vétlen, s az már eszébe sem jut: csak 

önmagát kellett volna legyőznie, a saját maga által megalkotott fegyverekkel. Akkor már ez lefedődik a tudatban, s mert 

ellenségnek mindenképp lennie kell; hát az ellen fordul, akinek elérhetéséért e harc lényegében elindult a benne lévő, két 

teljességében különböző Én-ben. Vagyis a test-tudati Én-ben, s a szellemi Én-részben. E kettő kell megvívja párharcát, s ha a 

test-tudat bizonyul erősebbnek… — akkor érzi csak igazán legyőzöttnek magát mindkét fél! Akkor, éspedig azért, mert a józan 

értelem a fölöttes Én-rész pártján áll: belátja, hogy ő hibázott, amikor elhagyta az apai házat, s hibázik akkor is, ha nem tér 

vissza oda mihamarabb. De a harcban még valaki szót kap: a test-tudat irányításában szintén részt vevő Ellentét, amely képes a 

két tudat egybecsengő szavát megvétózni. Úgy a fölöttes Én-rész, mint a józan értelem szavát, rábírva az ingadozó tudatot, 

hogy az ő semmibe vivő szavát kövesse. S lényegében az Ellentét képviselője az is, aki képes elhitetni a tudattal: nem a saját 

hibájából, de rajta kívül álló események vagy személyek végett nem tudott visszafordulni a meglátottan hibás útról. A legtöbb 

esetben az a kifogás: apám úgysem tudna megbocsájtani, s fölöslegesen tenném meg a hosszú, fáradtságos utat. A másik indok 

szinte kísértetiesen egybe cseng a hibás útra indító okkal: hisz megállok én a magam lábán is, megteremtem én magamnak 

mindazt, amire szükségem van! Csak egy kis idő, és egy kis szerencse kell, s én mindent helyre hozok, amit elrontottam. E 

második indoklást még azzal is megtámogatja a nagy eltérítő:

    ha ismét azzá leszek, aki voltam, már bátran apám elé állhatok: akkor már neki sem lehet kifogása ellenem. Akkor önként tárja 

ki felém karját, s önként nyitja meg előttem háza ajtaját, míg ha így állítanék elé, még nekem kéne megalázkodnom, s nekem kéne 

(nem a szeretetéért!) az irgalmáért s a szánalmáért esedeznem…

  Ez az utóbbi a legáltalánosabb érv, és nem csak a Biblia-beli tékozló fiú esetében! Sőt…

            S mert hogy az ember-szellem (s mind, akik kiléptetek az EGY-ség állapotából) még nem bír kellő alázattal: hiszi, hogy 

egyenlővé kell válnia Atyánkkal, s nem azonossá. 

Nem Uralkodó-társsá kell lennie, hanem “Uralkodó-résszé”, úgy, azon a szinten, 

ahogyan a test legparányibb sejtje is része a Test egészének.

 A Mennyei Család tagjává kell legyen, amely tag a Lényeg 

szempontjából épp annyira él, mint egyéni individuum, mint amennyire egységes egészet képezve lebeg a Végtelen Mindenségben, 

vagyis az Atyában, Aki maga alkotja legbensőbb Lényegével magát a Családot, hisz ő maga a Család, amelynek tagjai vagyunk.

A tékozló fiú képes volt belátni:  nem lehet ismét a család tagja, ha nem győzi le a benne megszólaló ellentét hangját, vagyis 

önnön “sötétebbik Én-jét”. 

S te, vajon hol tartasz?