Ami a szellemek sorában történt, az volt a teremtés keletkezésének az oka.
Mindaz, ami szellemi és anyagi módon végbement az egész Univerzumban.
A teremtések előtt csak a Szellemi Birodalom létezett.
Ez a Birodalom a megmérhetetlen boldogságok világa volt, ahol a szellemi lények
örültek létezésüknek, és ahol erő és világosság birtokában rendeltetésüknek
megfelelően alkothattak.
Ez az „alkotás” megint szellemi teremtés volt, gondolatok és eszmék megvalósítása, ami Isten lényéből áradt hozzájuk, és amit mérhetetlen boldogságban csak végbe kellett vinni, mert rendelkezésükre állt az erő, és szabad akaratukat is használhatták.
A szellemi lények eme boldogság állapotának soha nem kellett volna megváltoznia, nem kellett erejük korlátozottságától, sem a világosság csökkenésétől félniük, amíg Istenük és Teremtőjük iránti szeretetük változatlan maradt; és Isten szeretet-világosságával átsugározta őket.
De egy olyan állapot lépett fel, amikor a lények számára egy új aspektus
/ körülmény / jelentkezett.
Ugyanis Lucifer, - a Fénylátó aki az örök Istenség első teremtett lénye volt-, az Istenség lényét bizonytalannak állította a lények szeme elé – mivel az Istenség nem volt látható – és önmagát kiáltotta ki annak, akitől minden szellemlény származott.
A lények pedig ellentmondásba kerültek, mert szeretetük annak szólt, aki őket teremtette, azaz Istennek.
Lucifer állítása megzavarta őket, mivel Lucifer világosságban és fényben sugárzott előttük, és egy fölötte álló lényt ők sem láttak. /az alacsonyabb szellemi szinteken lévők nem láthatják tisztán a magasabb régiókban lévőket./
Lucifer egyike volt a leggyorsabb fejlődést produkáló, tehát a legmagasabb Bölcsességi szintre eljutó Szellemlényeknek.
Szó szerint, mint a szivacs, úgy szívta magába az új, és mégújabb Bölcsességelemeket, így már kezdetben kiemelkedett Szellem-társai közül.
De, ekkor még a lényekben bennük volt a felismerés világossága, és ennek következtében Lucifer állítását is kételkedéssel fogadták.
A világosság fázisa rövid zavaros szakasszal cserélődött bennük, és minél inkább átadta magát a lény a zavaros gondolatoknak, annál hosszabbak lettek az elsötétült gondolkodás fázisai - de, olyan is akadt, akinél megtisztultak a gondolatok, és a lény a legvilágosabban felismerte igazi eredetét.
Mint a legmagasabb fejlettségi szintet elért Szellemlény, magasabb fokon is használhatta a Bölcsesség-elemeket, nem a Tökéletesség legmagasabb szintjén,
melyet elérhetnek a szellemi lények, tehát nem a VII. szféra szintjeit, de így is magasabbra emelkedett, mint Szellem-test testvérei, s ennek tudatában is volt.
Ez a tény fogalmazta meg benne a későbbi Bűn csíráját, azaz:
a szellemi büszkeséget, a spirituális gőg alapját.
Nem megismerni, kielemezni, s mint tökéletesen megértettet:
önvalójába (Szellemi Valójába) építeni akarta a Bölcsesség új, és mégújabb elemeit:
hanem már csak elérni, megszerezni!
Azok Legfelsőbb szintű Lényege már nem érdekelte!
/Úgy ,ahogyan sokan tanulnak, vasszorgalommal az egész könyv tartalmát betanulják,
s fújják azokat betűről-betűre, de nem értve azok lényegi tartalmát. mennyiséget tudnak,
de nincs mögötte minőség./
Ám egy bizonyos pont elérése után, mindinkább azt kívánta, hogy a Teremtőnek
kijáró tiszteletet árasszák felé is a magánál gyengébbnek látott Szellem-lények.
A legmagasabb szintű Bölcsesség rezgés-szintjére emelkedve (minden köztes
sikot kihagyva) magához vonzotta ama Bölcsesség egy elemét, annak egy parányi
szikráját.
Ahhoz azonban gyenge volt hogy , a Felismerést nem a Valós Bölcsesség
iránya, tehát a Fent értelmezése szerint zárta magába.
Mert célja már nem a Szeretet mind magasabb rezgésszintre való
csak önnön dicsvágyának betöltése volt.
A magához vonzott, s magába szívott, -bár a Legfelsőbb szintű Lényeget már nem
tartalmazó, mert számára kibonthatatlannak maradt -Bölcsesség-elem birtokában
követelte, hogy a Teremtő emelje egy szintre önmagával,
hogy ő is a Hármas EGY-ség felé áramló, a Leghatalmasabbnak kijáró
tiszteletet kapja.
Nem azt követelte, benne már nem a Szeretet gondolata, csak a tisztelet iránti
vágy élt, mert már csak azt volt képes érzékelni;
hisz ő is csak tisztelte, de nem szerette a Teremtőt…)
Tehát valóban Fénylátó birtokába került a Legmagasabb rendű Teremtő Erő egy
kicsinyke eleme; és mégsem élhetett azzal, mert nem élt benne a Teremtő
Bölcsességének legmagasabb fokú ismerete.
Márpedig a Teremtés legbensőbb Lényege ez:
“kezükbe adja a Titkot", hogy ők is élhessenek azzal.
Sokan nem hittek neki ,de a többiek hamarosan hatalmába jutottak és hozzá csatlakoztak, benne Teremtőjüket és Istenüket látták, és védekeztek a világos pillanatok ellen, amelyek többször is megismétlődtek, mielőtt a végleges mélybe való bukás megtörtént.
Nemcsak tulajdonba akarta őket venni, hanem a lényekben zavarossá akarta tenni a világosságot is, ami határozottan tudatta velük, hogy honnan erednek.
Sikerült is neki a lényeket olyan belső ellentmondásba keverni, ami elvette boldogságukat, és akadályozta alkotó tevékenységüket, míg aztán végleg el nem kötelezték magukat „uruk” számára.
Ezek a teremtések csak átformált, elbukott szellemiek.
Az Istentől való elbukás tehát egy végtelenül nagy távolságba való jutás tőle, ami a maga szubsztanciájában állandóan keményebb lett, minél messzebb esett tőle.
Ezt úgy kell érteni, hogy az Istenből való erő, ami mindig aktívabb tevékenységre sarkallt, ezt a szellemit már nem indította el, mert maga védekezett ellene.
Ezért a tevékenység megállt, megmerevedett a mozgásképesség, - az élet – és ami visszamaradt, az egy teljesen elkeményedett szubsztancia volt; bár eredetileg Isten kisugárzott ereje, ám most már teljesen hatástalan.
De Isten szeretete és bölcsessége eredetileg a szelleminek más rendelkezést
adott,egy akarata szerinti megállás nélküli tevékenységet,
ami egyúttal a lény akarata is.
Erejüket istenellenes akarat szerint akarták használni, de már
nem tudták megtenni,
mert a bukás által elvesztették erejüket.
/Lucifer az Erő használatát a maga módján tanította meg követőivel,
ekként míg az ERŐ azaz a Bölcsesség a Lélekkel megerősítve az ÉLET forrása volt,
ugyan az a Bölcsesség a negatív gondolati irány elemeivel betöltve
már az Élet ellentétét:
a fokozatos pusztulást, a Szellemi Erők leépülését eredményezte.
Amilyen szinten, és amilyen mértékben éltek az ellentétes irányúvá tett Gondolati
energiával, olyan mértékben merült el bennük a pozitív irányú- a Lélek
erejével használt - Bölcsesség-elemek ismerete, annak emléke.
Lucifer, aki a Fény Látója, a Fény Ismerője; majd a Fény Őrizője volt
(tehát nem birtokosa: csak ismerője, látója a Fénynek)
épp úgy visszaélt tehát a Teremtő végtelen Szeretetével és bizalmával,
amiként évmilliárdokkal később Júdás a FIÚ Szeretetével és bizalmával.
De amiként Júdás esetében a FIÚ; akként Fénylátó esetében a Teremtő
is maga választotta ki őt (“a FIÚ csak akként cselekedhet,
amiként azt az Ő Atyjától látja”…), mert amiként a megváltáshoz kellett,
hogy Júdás alkalmat kapjon a Mester elárulására,
akként kellett alkalmat kapjon Fénylátó is, hogy a Teremtő ellen forduljon.
vagyis mint lehetőség, előbb - utóbb valóság-szintre emelkedett volna.
A Teremtő tudta, hogy a történés be kell, hogy következzen,
és Ő Maga lépett elébe az eseményeknek, hogy a gyenge, ingatag
és becsvágyó, a hataloméhségre hajlamos Szellem-lények ekként
már az Út,tehát a Felsőbb szintű Bölcsességi fok elérése előtt
kiválasztódhassanak.
Igy még ideje-korán kiforrhasson, s ki is égehesen bennük mindaz
a történések-megfogalmazta Szellemi “jellemvonás”,
amely egy későbbi stádiumban, tehát a Szellemi fejlettség egy
magasabb szintjén felbukkanva sokkal komolyabb, és sokkal nehezebben
(már hogy a Szellem-lények számára nehezebben) visszafordítható
Történés felé sodorta volna őket…
Amiként mondtam ugyanis: a bukás szinte “törvény-szerű” volt;
ámde nem volt kötelező!
Nem álltak ellen sokan,ezért Isten segítsége kellett megint.
Isten szeretete most ismét megfogta a teljesen "megkeményedett szellemit",
aki már önmagát sem ismerte föl, és már csak egy Istennek ellenálló,
összepréselt szellemi szubsztancia volt.
Isten szeretetereje szétválasztotta egymástól ezeket a szubsztanciákat,
és ezekből a legkülönfélébb teremtményeket hozta létre.
Tehát mintegy a belőle kisugárzott erőt alakította át.
Minden egyes teremtett dolognak megadta a rendeltetését,
ami a muszáj–törvényen keresztül teljesült.
Így a szétszóródott és feloldott szellemit tevékenységre kényszerítette,
de minden öntudat nélkül, bár annak mint lény birtokában volt.
A teremtett dolgok alapjában ugyanazok, mint amit Isten az őskezdetben
mint „lényt” indított el, csak ami a tökéletességet illeti, egy teljesen
megváltozott állapotban van.
A tökéletes szellemi lénynek nincs szüksége anyagból való teremtett dologra,
saját maguk csak kihelyezik magukból az eszmét és gondolatot.
De ezek csak akaratuk és gondolkodásuk szellemi termékei,
hozzátéve határtalan erejüket.
Olyan világ volt ez, amelyben csak „tökéletes” lény mozgott.
Semmiféle hiány, semmiféle lehatároltság, és semmi fogyatékosság nem volt benne.
Ezek akkor léptek előtérbe, amikor már az Univerzum Istentől elpártolt
lényeket hordozott, és ezeknek mint tökéletlen szellemieknek, burkokra volt
szükségük, amelyben tevékenységre lettek kényszerítve.
Ahol tehát valamilyen forma található, abban tökéletlen szellemi van száműzve.
Minél szilárdabbak ezek a formák, annál keményebb és Isten-ellenes a
benne megkötött szellemi.
De maga a burkoló forma, az anyag is ilyen tökéletlen szubsztanciákból áll,
melyeket csak Isten szeretetereje tart össze, hogy a célt szolgálja:
tehát szellemi lény hordozója legyen, és azt felemelkedésében segítse.
Minden szubsztanciát az isteni szereteterő takar, de nem hat rájuk
kényszerítően, amennyiben az ellenállást nem töri meg erőszakkal.
Igaz, hogy a teremtett dolognak meghatározott tevékenységet kell végeznie
Isten akarata szerint, de benne a szellemi nem kap
"Isten felé fordulásra” kényszerítést.
Így aztán az is megtörténhet, hogy egy, az ősszellemekhez tartozó lény végigviszi
anyagba öltözéseit a teremtett dolgokon egész az emberségig, és az Istennel
szembeni ellenállását mégsem adja föl, mert azt a szabad akaratnak kell létrehozni,
és ő újból a Sötétség Ura felé fordulhat.
A muszáj-törvényben végzett tevékenység többnyire létrehozza hogy
feladja ellenállását Istennel szemben, mert a lényszerű már a legkisebb
saját tevékenységnél is érez bizonyos kellemes érzést, mert őslényének is megfelel,
hogy valamit saját erőből visz végbe.
Még örökkévalóságokon át fennmaradnak, és mindig új teremtés keletkezik,
hogy lehetővé tegye minden egykor elbukottnak az Istenhez való
visszatérés útját.
Még örökkévalóságok múlnak el amíg végbemegy a visszatérés műve,
amíg feloldódik a legutolsó elkeményedett szellemi is, és ráléphet
a visszatérés útjára.
Egyszer mindenki eléri a célt, hogy nemcsak teremtmény,
hanem „gyermeke” Istennek
Isten megadja nekik a legmagasabb boldogságot,
mert végtelen szeretete állandóan erre készteti,
és addig nem hagyja nyugodni, míg célját el nem érte.
—————