A Nagy Varázsló és a tanítvány

 

https://nuclearmorphology.hu

Volt egyszer, hol nem volt, az idők kezdetén, amikor az elme hatalma még nagy volt, élt egyszer egy nagy varázsló. Mivel bölcs volt, kortalan és mindenható, egyedül élt elméjének elefántcsont tornyában a világtól elvonulva. Csak egy tanítványa követte oda is, akit nem lehetett levakarni sem. Valójában a tanítványt is ő maga alkotta, amikor még nem volt eléggé bölcs, és úgy gondolta, hogy a tudását és tapasztalatát tovább kell adnia valakinek. Ez akkor volt, mikor még nem ébredt rá, hogy egyedül csak a saját tapasztalatból lehet tanulni. Hagyta hát, hogy a tanítvány minden fogást ellessen tőle, de valójában nem sokat foglalkozott vele. Az elméjét azonban nem zárta el előle. Amikor ráébredt, hogy a tanítvány mindaddig nem lesz önálló, amíg egy mestert követ, megpróbálta ezt elmagyarázni neki, és elküldeni, de az nem akart elszakadni tőle. Állandóan azt hajtogatta, hogy még nem tanult eleget. Folyton a mestere titkait kutatta, mert nem jött rá, hogy a mesternek nincsenek titkai. Semmit nem kell titkolnia, mert úgyis csak az értheti meg a módszereit, aki maga is bölcs. Más nem tud velük kezdeni semmit. A tanítvány ezt nem volt képes felfogni.

A gyanúja ettől csak egyre nőtt. Meggyőződésévé vált, hogy a mestere titkol előle valamit, a végső titkot, amitől egycsapásra, tapasztalás és tanulás nélkül mindenható lehetne ő is. A nagy varázsló hiába próbálta rávezetni, hogy csak akkor lesz bölcs és mindenható, ha önmagát ismeri meg, a tanítvány ezt képtelenségnek tartotta. Persze ezt a mesterének nem vallotta be. Az ugyan tudott róla, mert a tanítvány továbbra is az ő elméjében kutakodott a végső titkot keresve ahelyett, hogy a saját elméjében merült volna el, és önmagát fejlesztette volna.

Valamikor a nagy varázslók többen voltak, de már mindegyikük eltávozott a világ köreiből. A nemlétet választották az örökké létezés helyett, amikor ráébredtek, hogy mindenhatóként sem tehetnek semmit, mert semminek nincs igazán értelme. Értelmes dolgot pedig már nem tudtak kigondolni. Valójában unatkoztak a mindenható semmittevésben, és belefáradtak az öröklétbe, azért mentek el. Mivel azért eléggé bölcsek voltak, az értelmetlen alkotásaikat előbb megsemmisítették, így a világ üres volt.

A nagy varázsló sem alkotott már semmit. Ideje önmaga megismerésével, elmélkedéssel telt. Mindig egyedül volt, de soha nem volt magányos, hiszen ott volt társnak önmaga, aki a legjobban megértette őt. Ezért sem voltak titkai. A nagy varázsló az alkotásai közül csak a testét, az alkotásra legalkalmasabbnak bizonyult formát tartotta meg, de már régen nem alkotott semmit.

A tanítványa ebben is és minden más alkotásában is a mesterét utánozta. Önálló ötletei nem voltak. Mindig a mesterét leste. Látszólag neki akart mindenben megfelelni, de valójában önmagát többre tartotta a mesterénél, mivel az nem akart már semmit. Ő viszont a mindenhatóságot akarta azért, hogy egyedül uralkodhasson a világ felett. Arra vágyott, hogy minden őt tekintse mesterének. Ez a gondolat áthatotta minden alkotását, ezért azok soha nem lettek olyanok, mint a mestere alkotásai.

A nagy varázsló már hosszabb ideje elmélkedett azon, hogy hogyan alkothatna valami olyat, ami önmagától fejlődik és változatosságában, sokszínűségében egyre gazdagodik. Elképzelte, hogy ezt ő kívülről figyeli, és csak akkor avatkozik be, amikor azt feltétlenül szükségesnek látja. Ezen keresztül ismeri meg majd egyre jobban önmagát, hiszen semmi más nem létezett már csak ő, tehát mindent csak önmagából alkothatott.

És amikor erre gondolt rá is ébredt a megoldásra. Miért kellene neki beavatkozni? Hagyni kell, hogy minden történjen a maga útján és megfigyelni. Igen ám, de ahogy egyre sokrétűbb lesz az alkotás, hogyan fog megfigyelni mindent. És ekkor a megoldás utolsó darabja is a helyére került. Ha az elméjét is szétosztja a teremtményei között, akkor mindenütt ott lesz bennük, mindent megél és megtapasztal maga, amit a teremtményei szabad akaratukból tesznek, és még be sem tud avatkozni, hiszen már nem önmaga, hanem a teremtményeinek összessége. Tehát még véletlenül sem tudja más irányba terelni a dolgok menetét, mint ahogyan azok maguktól történnének. Ezt a fajta alkotást a varázsló rögtön el is nevezte teremtésnek, hiszen annyira különbözött mindattól, amit addig tett, hogy nem érezte megfelelőnek ugyanazzal a névvel illetni.

A nagy varázsló annyira megörült ennek a végső felfedezésnek, hogy hangosan felkiáltott: Legyen így! Ezzel aktiválta elméje alkotó, helyesebben most már teremtő képességét. A tanítvány hallotta a mestere kiáltását ám hiába próbálta megkérdezni tőle, hogy mi volt ez, mert a mestere eltűnt. A tanítvány rögtön gyanút fogott, hogy a mestere most használta azt a végső titkos megoldást, ami után eddig hiába kutatott. Igazolva látta minden addigi gyanúját, de már nem tehetett semmit. A mester nem volt sehol.

A tanítvány egy idő után rájött, hogy a mestere nem a nemlétbe távozott, mert a világban olyan dolgok kezdtek el történni, amikre eddig nem volt példa. Egyszerre világosság támadt. Az űr felfénylett és a fény mozgásba lendült. A mozgás azonban nem volt kaotikus, noha kezdetben annak látszott. Két hatalmas örvénygyűrűbe kezdett rendeződni a világ eddig mozdulatlan híg anyaga, ami maga volt a nagy varázsló, és az eltávozott varázslók visszahagyott anyaga. Amit ugyanis a tanítvány a mesterének hitt, az csak a mester alkotáshoz használt testi formája volt. De most teremtett! A fény az ő megvilágosodásának a fénye volt.

A tanítvány nem tudta, hogy ezt a mozgást a nagy varázsló egyetlen univerzális legyintéssel és a teremtő “legyen így” ige kimondásával hozta létre. Csak azt látta, hogy az örvényekben az anyag addig rendeződik, míg kisebb nagyobb fénylő golyókká nem áll össze, amik a sok-sok kisebb örvény közepén kialakult nagy, izzó golyók körül keringenek. Azután az örvények megszűntek látszani, mert kigyűjtötték az anyagot maguk körül. Csak az izzó gömbök maradtak és azok lassan szétúszó halmazai.

A tanítvány egy darabig várt, hogy hátha a mestere megjelenik és megmagyarázza, hogy mi is történik, de hiába. A nagy varázsló már nem törődött vele, a teremtéssel volt elfoglalva, azaz önmaga újrarendezésével. Mivel önmagából teremtett, megélte a világ keletkezésének minden részletét és ez nagy megelégedéssel töltötte el. Látta, hogy ez így van jól, ennek így kellett lennie. Nem is lehetett másképp, mert ez az ő létezésének értelme. A teremtés, amiben teljesen önmagát adja, teljesen feloldódik minden fenntartás nélkül. Ugyanakkor mégis önmaga maradhat. Olyan változatos életet élhet, amit addig elképzelni sem tudott.

Ez eddig soha nem tapasztalt örömmel és boldogsággal töltötte el, amitől a teremtés munka helyett örömünneppé vált. Semmin nem kellett gondolkodnia, minden történt magától és éppen úgy, ahogyan kellett, és látta, hogy ez így van jól. Az örvények közepén világító csillagok, körülöttük hamarabb kihűlő bolygók jöttek létre világszerte, és mind a maga útját járta elképesztő változatossággal. És ő mindezt egyenként és összességében is megélte. Elképzelhetetlen tapasztalat volt. Az elméjét ekkor még nem osztotta szét, hiszen amit eddig teremtett az ugyan önműködő, önfenntartó és önfejlődő volt, ám nem teremtette élőnek és gondolkodónak.

Elméjével ezért most azokra a gömbökre kezdett koncentrálni, amelyek a napok körül keringenek. Kiválasztott egyet közülük, amelyik sem túl közel, sem túl távol keringett a napja körül, és elméjének alkotó testi formáját kis méretben felöltve, leereszkedett rá. Közben azért továbbra is jelen volt mindenütt, és elméje egy részéből figyelemmel kísérte a történéseket.

A kiválasztott bolygó már bekérgesedett, nem sugárzott fényt, de a felszínétől a vizek még nem voltak elválasztva. Örökös körforgásban voltak a felszín és a légkör határa között. Elválasztotta hát a vizet a földtől és így lett a bolygónak tiszta ege, amit a napfény a felszínig átjárhatott. A vizek mind lezúdultak a kéregre és teljesen elborították azt. Amikor a vizek heves mozgása lecsendesült, a bolygó teljesen kék lett, mint egy kristály. Ez a nagy varázslónak nagyon tetszett, mert színeket eddig még soha nem gondolt ki, fogalma sem volt még a létezésük lehetőségéről sem. Ez is arról győzte meg, hogy az alkotás egyedül helyes módjára talált rá, a teremtésre, amelyben minden magától alakul ki. Újra megállapította magában, hogy ez így van jól.

Hozzákezdett a bolygó alakításához, hogy életet hozhasson rajta létre. Megvárta, amíg az örvénytányér akkori szélén kialakul egy újabb bolygó, és a világ anyagában feloldódott lényének még mindig beáramló anyaga a kiválasztott bolygót egy kissé jobban meghizlalja. Látta, ahogyan a bolygót a beáramló anyag újra felmelegíti. A víz elpárolog a légkörbe, a felszín felrepedezik, és a repedésekben új, vékony kéreg alakul ki. A régi, vastag kéreg pedig úszik a tetején. Azután újra hűlés kezdődik, a vizek újra lecsapódnak, és kitöltik az új kéreg alkotta mélyedéseket.  Így már a vizek is sokkal sekélyebben borították el a felszínt, és egyes helyeken a felszín is szárazra került. A bolygó alkalmassá vált az élet teremtésére.

Az élet teremtéséhez az elméjének anyagát használta fel. Először teremtett néhány nagyon kicsiny életet a tengerben, ahol az csak sekélyen borította a szárazulat szélét. Csak a legfontosabb funkciókkal, a táplálkozás, az ürítés és a szaporodás képességével ruházta fel őket, és azzal a képességgel, hogy élelmük keresése érdekében változni tudjanak, ahogyan a bolygó változni fog. Ezt úgy érte el, hogy elméjének egy piciny szikráját mindegyikbe beültette. Ettől a piciny lények azonnal életre keltek. Arról is gondoskodott, hogy elméjének kis szikrái a szaporodással újonnan létrejövő lényekbe is bekerüljenek. Ehhez elméjének egy elkülönített részét használta.

Ezután megvárta, hogy teremtményei mire jutnak. Azt látta, hogy a teremtményei mindenhol képesek megélni, ahova a víz mozgása sodorja őket. A víz pedig folyton mozgott, amit legnagyobb meglepetésére egy kis bolygó okozott, amelyik csak úgy magától keletkezett a bolygója körül, amikor a következő bolygó az örvénylésben kialakult. Ez a kis bolygó körben járása során folyton kitakarta a teremtő anyagának beáramlását a bolygó alatta levő része felé. Emiatt alatta a vizek mind feléje kezdtek mozdulni. De mivel gyorsan járt, így a vizek alatta csak kicsit emelkedtek, ami az egész bolygón ritmikus hullámzást hozott létre. Ez viszont a teremtett lényeket a táplálék elérésében segítette. Ez ámulattal töltötte el, mert erre sem gondolt korábban, de újra meg kellett állapítania, hogy ez így van jól. Ha nem lenne így, a teremtése sem működhetne jól.

Míg ezen gondolkozott, a teremtményei ettek, nőttek és szaporodtak. Már rájuk sem ismert, mert egymással összefogva, sőt, össze is nőve mindenféle formákat kezdtek felvenni, hogy a táplálékot könnyebben elérjék. Már nem volt elég nekik, hogy a víz sodorja őket a táplálékhoz, vagy a táplálékot sodorja oda hozzájuk, ők akarták azt elérni. A nagy varázslót ez is ámulattal töltötte el, de hamar rájött, hogy az ő elméjének beléjük plántált parányi szikrája is elég ahhoz, hogy erre a teremtényei rájöjjenek, és összefogva többre legyenek képesek, mint egyedül. Ezen megint sokáig elgondolkodott. Ez is olyasmi volt, ami soha eszébe nem jutott magányos élete során.

Ezalatt a teremtményei benépesítették a vizeket, a vizek szélét és a szárazulatok peremét is. Egyre nagyobbak lettek, mert sokan összefogva alkottak magukból új élőlényt. Ezzel a kapott piciny elmeszikráik képessége is összeadódott, így eközben hatalmas változatosságot hoztak létre. Voltak, amelyek a szárazulatba kapaszkodva a távoli nap fényét használták a működésükhöz és a vizet külön kinövesztett saját szívókákkal vették fel. Mások karokat növesztettek, vagy uszonyokat és kopoltyút. Ők a vízben maradtak. Megint mások telepeket alkottak a víz alatt, de a napsütést is használták. Egyesek pedig másokat kezdtek el megenni.

Erre a teremtő megint csak nem gondolt előre, hogy a teremtményei egymást fogják felfalni. Ekkor a legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy a felfaltakból az elméjének beléjük helyezett szikrái visszatérnek hozzá. Nem csak hogy visszatérnek, de hozzák magukkal azokat a tapasztalatokat is, amiket külön életük során szereztek. Számtalan olyan tapasztalatot, amit ő másként sohasem szerezhetett volna meg. Bámulattal töltötte el az ismeretszerzésnek ez a soha el nem képzelt új módja.

Ezen aztán hosszasan el kellett gondolkodnia. Egy ideig csak azzal volt elfoglalva, hogy “kifaggatta” elméjének életet már megjárt részeit. Olyan ismereteket szerzett így, amelyekre álmában sem gondolt. Olyan érzéseket hoztak magukkal az életből, amelyeket ő soha nem tapasztalt. Végül úgy látta, hogy nem kell változtatnia az élet teremtésén, mert az is jól van, hogy a teremtményei egymást eszik meg. Azzal is a teremtés, az élet gazdagszik. Ha visszaküldi az életet már megjárt részeit újabb tapasztalatot szerezni, akkor azok is és ő is gazdagodnak ismeretekben. És csodák csodájára, mind vissza is akart menni. Ez újabb ötletet adott neki. Megteremti a végső lényt.

Ám, amíg ezen gondolkodott, az élet kétszer is majdnem kihalt a bolygón, amikor az örvénytányér szélén keletkező újabb nagy bolygók heves kőzáporral szórták meg a kiválasztott bolygót. Erről a hirtelen, nagy mennyiségben visszatérő életszikráktól (elmeszikrák helyett így kezdte nevezni őket) értesült. Előbb úgy gondolta, hogy talán várnia kellene az újabb ötlete megvalósításával, de aztán látta, hogy az élet újra meg újra lábra kap, és elborítja a bolygót minden katasztrófa után. És ráadásul minden alkalommal fejlettebb, ügyesebb, a megváltozott környezethez jobban alkalmazkodó formák alakultak ki belőlük. Az élet elpusztíthatatlannak bizonyult.

Eleinte aggódott kicsit, hogy vajon a tervezett végső teremtménye nem fog-e kipusztulni egy ilyen katasztrófában, de aztán látta, hogy a rendszer fejlődésével a felmelegedések, lehűlések és kőzáporok egyre kevésbé hevesek, így nagy az esélye, hogy a végső teremtménye túl fogja élni. Különösen úgy, hogy ő is benne van a teremtményeiben.

Eddig az élet megújulásához szükséges elmeszikrák kiküldéséhez elméjének egy elkülönített részét használta. A visszatérők által hozott tapasztalatok is abban gyűltek össze. A nagy varázsló elméjének ezzel a részével, mintegy saját magával tudott konzultálni. Ezzel beszélte meg a következő lépést. Úgy döntött, hogy teljesen átadja magát a teremtésének, nem tart meg magának semmit. Teljesen szétosztja elméjét is a végső teremtményei között, így ő maga is az élet részévé válik, mindent maga fog megtapasztalni. Jelen mindig csak azon részeinek összességében lesz, amelyek éppen visszatérnek az életből. Ezzel tudja majd csak kívülről szemlélni a teremtése változását, azaz önmaga változását. Hiszen a bolygó is az ő anyagából, az élőlények pedig a bolygó anyagából és elméjének szikráiból lettek.

Előbb azonban befejezi a teremtést a végső alak megformálásával. Saját korábbi alkotó alakjára teremt élőlényt, aki ettől ugyanolyan ügyes lesz, mint ő maga volt. Ezekbe az alkotó részeibe pedig nagyobb elmeszikrákat helyez, hogy rajtuk keresztül alakíthassa tovább a teremtést. Teremtő képességgel nem ruházza fel őket, de alkotni fognak tudni, ha ellesik a teremtés önalakító módszereit. Ennek a lénynek a formájában akart ő is tovább élni. Az eddigi tapasztalatokból tudta: unatkozni bizonyosan nem fog.

Mielőtt hozzáfogott volna a végső forma megteremtéséhez még egyszer körülnézett a bolygón. Legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy az élet már létrehozta a végső formát, vagy legalábbis ahhoz nagyon hasonlót. Két kezű, két lábú, de inkább négy kezű mozgékony, szőrös lényeket látott, akik a lények változatos közösségei közt éltek. Helyhez kötött napfényhasználókat ettek, de a vizek partjain élő helyhez-kötöttekből is fogyasztottak, sőt vadásztak a kisebb mozgókra is. Igaz, mások pedig őket vadászták le és ették meg. A nagy varázsló ekkor rájött, hogy a végső formára, amit addig viselt, míg a teremtést el nem kezdte, ő is azért találhatott rá, mert mindennek úgy kell lennie, ahogy magától lenne. Tehát ő sem mindenható, csak a világ egésze mindenható. Ő is csak része annak, ahogyan varázslótársai is azok voltak.

E felismerés fényében most már nyugodt szívvel látott neki a végső lény megteremtésének, mert tudta, hogy nem is lehet másként. Hagynia kell menni mindent menni a maga útján, és akkor van jól. Szélnek eresztette hát elméjének összes életszikráját és megteremtette az embert. Kétneműnek teremtette, ahogyan a szőrös forma is kétnemű volt. Elevenszülőnek teremtette, ahogyan az is az volt. Ügyesnek és értelmesnek teremtette, ahogyan ő maga is az volt. Ezzel megteremtette a lehetőségét, hogy a teremtésben magától alakult és a teremtett formái egymással szaporodhassanak, ha az élet úgy hozza. Így tette részévé az embert, amelyben tovább él, az önfejlődő teremtésnek.

Végső teremtményét a nagy varázsló nem korlátozta semmiben. Neki adott mindent, amit korábban teremtett, és megáldotta azzal, hogy benne éli tovább az életét. A nagy varázsló ezzel korábbi valójában teljesen eltűnt a világból, feloldódott a saját teremtésében. Teremtőből a saját teremtményévé vált.

Elméje tudatának halvány emléke lebegett csak a bolygó körül, ahol életszikrái összegyűlhettek, és ahonnan újra és újra visszatérhettek az életbe. Ez az elme, noha minden élettapasztalat benne gyűlt össze, már nem tehetett semmit, nem volt többé mindenható. Már nem is volt önálló személyiség, csak a visszatérő részeinek összege. A teremtő már csakis a teremtményein keresztül volt képes hatni, amikor életszikrával üzenetet küldött nekik.

Utolsó önálló gondolatával a teremtő azt gondolta, hogy ez így van jól, így tökéletes. Nem számolt azonban valamivel, mert már eszében sem volt: a tanítványával.

A tanítvány ugyanis végül rájött, hogy hova tűnt el a mestere. Nem sikerült ugyan elkapnia az utolsó pillanatot, ahogyan a mestere alkotáshoz használt testének utolsó darabkája is feloldódott a világ anyagában, de a mester elméjének működését tudta észlelni. Így sikerült rátalálnia a mesterre. Ettől kezdve távolból figyelte a mestere ügyködését, amiből eleinte semmit nem értett. Látta a két hatalmas anyagörvényt kavarogni, de nem látta az összefüggést a mestere eltűnésével. Azt hitte, hogy a mestere a nemlétbe készül vonulni, és az a nemlét kapuja. Oda pedig nem akarta követni.

Később rájött, hogy itt valami másról van szó. Egy ideig nyomát is veszítette mesterének, mikor annyira elmerült az örvényben kialakuló fényes gömbök halmazainak soha nem látott táncában. Arra hamar rájött, hogy a mestere most alkot valamit, de arra gondolt, hogy ez igazán nem nagy mutatvány, hiszen nem más, mint örvények és örvénylő, keringő, fénylő kisebb-nagyobb gömbök összevissza halmaza, aminek semmi értelmét nem látta. Nincs benne semmi fantázia. Ilyet ő is tudna alkotni, ha akarna. De nem akar, mert ő ennél többre hivatott. Valami nagyot, rendkívülit kellene alkotnia, hogy a mestere is elismerően nézzen rá.

De látta, hogy a mestere már egyáltalán nem törődik vele. Úgy tűnt neki, hogy igazából már semmivel sem törődik, be van zárkózva a saját elméjébe, és a kavargást figyeli. Ő is látta, hogy a fénylő gömbök közül a nagyok körül keringő kisebbek sorra kihunynak, miközben a széleken egyre újabbak keletkeznek, de ebben sem látott túl sok fantáziát.

Mikor legközelebb újra észlelte a mestere elméjének aktivitását, az éppen egy ilyen kihunyt gömb felett lebegett, és azt figyelte. A tanítvány láthatatlanul közelebb suhant hozzá, de felesleges volt az óvatossága, mert a mester elméjét más kötötte le teljesen. A kihűlt golyóra lezúduló vizeket, és azok mozgását nézte nagy érdeklődéssel, pedig szerinte nem volt abban semmi érdekes.

Látta, hogy a kihűlt golyó mellett egy újabb, kisebb golyó lobban fel, és sebesen kerülgeti a nagyobbat, de a mestere láthatólag erről sem vett tudomást. Éppen azt figyelte, hogy a golyó hogyan nő egyre nagyobbra a mozgóvá tett világ beáramló anyagától. A tanítvány nem értette, hogy a mestere miért éppen ezt a golyót tünteti ki osztatlan figyelmével, ő nem látott benne semmi különöset. Voltak ennél sokkal nagyobbak és fényesebbek is milliószámra.

Sokáig kellett várnia, mire a mestere végre elszánta magát, hogy csináljon is valamit. Előre elhatározta, hogy mindent alaposan megfigyel, amit a mestere tesz, mert bizonyos volt benne, hogy ez része annak a végső titoknak, amibe őt a mestere nem akarta beavatni. Hát majd ő kilesi, és alaposan meglepi a mesterét azzal, hogy ő is tudja. Egy ideig nem is vett észre semmi változást a golyón, hacsak azt nem, hogy a körülötte futkározó kicsi golyó is kilobbant, elvesztette a saját fényét. Már csak a középponti nagy izzó golyó fénye világította be őket, ahogy egymást kerülgetve köröztek körülötte.

Később azután rájött, hogy a mestere mégiscsak csinálhatott valamit, mert az egész golyó kék lett. Ez alaposan meglepte a tanítványt, mert színekről addig neki sem volt fogalma. Most már végképp bizonyosnak érezte, hogy az előle eltitkolt végső titok nyomára jutott.

Tovább figyelte hát ő is a golyót, most már abban a tudatban, hogy minden apró változást neki kell észrevennie előbb, mint a mesterének. Így vette észre, hogy azon a sávon, ahol a kék víz elérte a barna szárazulatot, a szárazulat kizöldült. De kizöldült mindenütt, ahol a lezúduló vizek folytak végig a szárazulat hajlataiban a nagy víz felé. A tanítvány ebből arra következtetett, hogy ezeknek a változásoknak, és különösen a színeknek valahogy közük lehet a végső titokhoz, de nem értette, hogy a mestere miért és hogyan hozta létre ezeket a változásokat. Nem tudta, hogy már nem a mestere alkot, hanem a teremtése kezdett el magától működni a golyón.

Ezután sokáig nem vett észre semmi újat. Csak a szárazulat lett egyre zöldebb. Azután észrevette a mozgást. Valamik mozogtak a zöld árnyékában és a vizek partján. Azután hirtelen jött egy nagy tüzes kőzápor, és szinte mindent eltüntetett. Egy ideig még a golyó színe is vörösre változott, de aztán úgy tűnt, hogy minden visszaállt az előbbi állapotába. Csak a zöldben mozgó lények lettek nagyobbak és valahogy mások. Másképpen mozogtak. Majd megint jött egy tüzes kőzápor és megint elsöpört szinte mindent. A tanítvány elégedetten kuncogott magában, mert megérezte a mestere elméjének lüktetésén, hogy ez nem volt benne a terveiben, ez őt is meglepte. De azt is megérezte, hogy a mestere elméje megnyugodott, amikor a színek és a mozgás újra meg újra visszatért. Sőt, megelégedettséget érzett sugárzódni a mester elméje irányából. Ez elbizonytalanította.

Türelmesen tovább figyelte hát a golyóbist, és mi tagadás, elunta magát. Láthatólag nem történt semmi. És akkor egyszerre megérezte, helyesebben észrevette, hogy nem érzi többé a mester elméjét. Nemcsak az aktivitását nem érezte többé, de a jelenlétét sem. Csupán halvány emléklenyomata maradt a golyó körül, de az is elenyészni látszott. A tanítványra egyszerre rátört az egyedüllét torokszorító érzése. A lesújtó bizonyosság, hogy rajta kívül nincs már senki, és nem is lesz soha többé.

Egy idő után gyötörni kezdték megválaszolatlan kérdések, amiket most már nem is volt kinek feltennie. Hogy lehet, hogy a mestere éppen itt, egy semmi különleges sárgolyó körül tűnik el a nemlétbe? Mert most már bizonyos volt benne, hogy a mestere a nemlétbe menekült a kudarc elől. Mert nem volt kétsége, hogy a mestere legutóbbi varázslata, amivel ezt a színes sárgolyót is alkotta, nem sikerült. De azt is érezte: ez a hely nem lehet a kapu a nemlétbe.

Végül úgy döntött, hogy most már nincs mitől tartania, közelebbről is megvizsgálhatja a sárgolyót. Nincs mitől tartania, hiszen a mestere már nem szólhat bele. Leereszkedett hát a golyó felszínére, közel egy zölddel szegélyezett vízfolyáshoz. Alakot öltött, természetesen a végső formát, amit a mestere is viselt, amikor alkotott.

Meglepetve tapasztalta, hogy nincs egyedül. Több, a végső formát viselő lényt is talált a zöld árnyékában. Kommunikálni próbált volna velük, de erre alkalmas elmét egyáltalán nem érzékelt maga körül. Mintha ezeknek a lényeknek csak a formájuk lenne hasonló hozzá, de elméjük nem lenne. Azonnal láthatatlanná vált.

És akkor megértette! Legalábbis úgy gondolta, hogy érti. A mestere meg akarta sokszorozni önmagát, de csak az alkotó formájú testet sikerült megsokszoroznia, az elméjét nem. Tehát a mester sem mindenható! Hogyhogy ő ezt nem vette észre korábban? Ez lehetett az, amit a mester eltitkolt előle, nem a tudását. Biztosan szégyellte a tökéletlenségét a tanítványa előtt, ezért titkolózott. A tanítvány így utólag már nem is értette, hogy miért választotta éppen őt a mesterének, mikor voltak még akkoriban mások is. Igaz, azok azóta mind a nemlétbe menekültek az unalom elől. Vagy lehet, hogy ők is szégyenükben mentek el? A tanítvány azt már elfelejtette, hogy őt is a mester alkotta. A teremtés és az alkotás közötti különbségről pedig fogalma sem volt. Nem tudta, hogy alkotni csak másból, teremteni csak önmagunkból lehet.

Úgy döntött tehát, hogy alaposan felméri a golyó felszínét, hogy megnézze, miket alkotott még a mestere, mielőtt végleg kudarcba fulladt volna a varázslata. Akármerre ment, mindenütt mozgó lényeket talált. Teljesen kitöltötték a bolygó kínálta összes életteret. Éltek a levegőben, a földön, a földben, a vízen, a vízben, de még a víz fenekén is elképesztő változatosságban.

Talált végső formájú lényeket is. Az egyik szőrrel borított emberforma volt, és kis csoportokban élt. Gyűjtögette az élelmét, amelynek megkeresése minden idejét kitöltötte.  A másik teljesen azonosnak tűnt a mester által viselt szőrtelen végső formával. Ez nagyobb csoportokban élt, lakhelyet épített magának, állatokat és növényeket tartott, és kommunikált is a maga módján, noha elme-elme kommunikációra nem volt képes. A kétféle emberforma nem keveredett egymással sehol a bolygón. A tanítvány ugyan még sohasem látta az emberforma kétnemű változatát (Igazából nem is tudta, hogy létezik, és a szaporodásról sem volt sok fogalma, hiszen kortalan lévén nem kellett szaporodnia.) de a ránézni is kellemes formából ítélve nem csodálta, hogy a szőrtelen ember nem keveredett a szőrös változattal.

A szőrös emberforma, ha tehette vadászta és megette a szőrtelen változatot, de a szőrtelen csak akkor ölte meg a szőröst, ha az rátámadt. De akkor is inkább elmenekült, vagy elkerülte, és csak ha az már elkerülhetetlen volt, akkor ölte meg a szőrőst. De nem ment utána, hogy a többit is kiirtsa, inkább arrébb költözött az egész csoportjával. Pedig többen voltak, ügyesebbek voltak, és szerszámaik is voltak, amivel jobban lehetett volna ölni, mint foggal és karommal, kővel vagy bunkóval, amit a szőrösök használtak. Ezt a tanítvány sehogyan sem értette. Ő bizony kiirtotta volna a szőrösöket mind egy szálig, megszüntetve így a problémát egyszer s mindenkorra. Ebből is arra következtetett, hogy a mestere bizony nem volt tökéletes, így az alkotása sem lehet az. Ő ennél jobbat is tudna.

El is határozta, hogy ő is alkot ilyen lényeket a maga formájára, de ő a mesterrel ellentétben tökéletesre alkotja majd őket. Ki is választott egy helyet egy szárazulaton, ahol nem élt sem a szőrtelen, sem a szőrös változat, sem pedig nagy állatok, amelyek az alkotását elpusztíthatták volna, mielőtt azt tökéletessé teszi. Előbb alkotott magának emberforma szolgákat, és hogy mindent szemmel tudjanak követni, óvva az alkotása helyét, a levegőben szálló madarak mintájára szárnyakat is adott nekik. Ezek korlátozott önállóságúak voltak, de képesek voltak az elme-elme kommunikációra, mert saját elméjéből kölcsönzött nekik. Csak addig léteztek, amíg ő akarta. Színeik nem voltak, mert az nem tudott alkotni, így szolgái haloványra, áttetszőre sikeredtek. Ebből is arra következtetett, hogy a korábban látott színeknek valóban közük lehet a mestere végső titkához, amit neki nem árult el.

A szolgákkal körbekeríttette a helyet, ahol alkotni szándékozott. Látta, hogy a szőrtelen forma kedveli azokat a helyeket, ahol sok a zöld, ahol magas és alacsony zöldek egyaránt vannak. Hozatott hát a szolgákkal ezekből elegendőt az alkotása helyére. Azok azonban nem akartak ott megmaradni, mind megbarnult és megkeményedett, darabokra hullott. Ekkor rájött, hogy ezek víz nélkül nem élhetnek. Ott azonban nem volt víz. A vizek elkerülték azt a helyet. Hiába hozatott vizet a szolgákkal, az mindig elfolyt. Végül négy irányból vezettette a kerített helyre a környező vizeket. Igaz, ehhez az egész környéket alaposan meg kellett változtatnia. Most már körültekintőbben járt el. Olyan zöldeket hozatott a szolgákkal, amelyek gyümölcsét a szőrtelen kedvelte, szívesen fogyasztotta. Ilyenekkel ültette be a kertet. De mivel gyümölcseiket aprónak találta, nagyobbra alakította őket, hogy leendő teremtményének legyen mindig elegendő belőle. Mozgó lényeket nem engedett be a kertbe.

Ezután hozzákezdett az emberforma lény megalkotásához. Először a szolgákhoz hasonlóan próbálta megalkotni, de így mindig színtelenre sikeredett. Ekkor úgy gondolta, hogy a színeket a bolygó adja, tehát neki is abból kellene alkotni. Keresett a bolygó anyagában a szőrtelenekhez hasonló színű anyagot, és abból formálta meg a teremtményét. Az formára és színre tökéletes lett, ám nem mozgott, és nem mutatta az élet semmilyen jelét sem. Ezt nem értette egészen, hiszen ő alkotta, mozognia kellene, de aztán rájött, hogy az elméjéből nem adott hozzá az anyaghoz.

Végül, alapos megfontolás után egy piciny darabot hozzáadott a saját elméjéből. Ügyelt arra, hogy túl sok ne legyen, mert nem akarta, hogy a lénye a fejére nőjön. A lény életre kelt, de meglehetősen butuskának bizonyult. A bolygóval, a környezettel és az élettel kapcsolatban semmilyen ismerete nem volt. Még azt sem tudta, hogy ennie kell, különben elpusztul. Az elme-elme kommunikációra is csak igen korlátozottan volt képes. Eleinte nem értett semmit. Mindent úgy kellett megtanítani neki. Igen ám, de a tanítvány maga sem ismerte jól ezt a fajta életet és a bolygót sem. Otthagyta hát a teremtményt a szolgák őrizetében, és elment tapasztalatot gyűjteni.

A tanítvány hosszú ideig járta a bolygót, és mindent igyekezett kifürkészni. Amikor már úgy gondolta, hogy ismeri, elment a szőrös emberek közé. Azok a szőrtelen formában megjelenő tanítvány testét azonnal elpusztították volna, ha abból az anyagból lett volna, mint ők. De nem abból volt, így nem tudták elpusztítani. Korlátozott értelmükkel csak azt fogták fel, hogy ez a szőrtelen ugyanúgy sérthetetlen a számukra, mint az igen nagy állatok, amelyeknek még a bőrét sem tudják megsérteni. Mivel azokat tisztelték, ezt a szőrtelent is tisztelni kezdték és elmenekültek, elbújtak előle, ahogy a nagy állatok elől is. Mivel nem ölte és nem ette meg őket, egy idő után nem törődtek vele. A tanítvány pedig kifigyelte egyszerű életüket, érzelmeiket, párosodásukat, szaporodásukat és halálukat. Noha halványan érezte a közelükben a mestere elméjének nyomát, nem vette észre, hogy halálukkor az a piciny szikra, amit a teremtőtől kaptak, visszatér a mestere elméjének még mindig a bolygó körül lebegő árnyékába.

Miután hamar kiismerte őket, otthagyta a szőrösöket, és elment a szőrtelenek közé. Meglepetve látta, hogy azok időközben telepeket hoztak létre, megszelídítettek zöld növényeket, és még nagy állatokat is tartottak. Gondozták és itatták a növényeket, gondozták, etették és itatták az állatokat. A gyümölcseik nagyobbak voltak és ízesebbek a vadon termőnél. Állataik tejjel, hússal és szőrmével látták el őket. Eszközöket készítettek, amivel életüket tették könnyebbé, kényelmesebbé. Hangokkal kommunikáltak és az életüket megszervezték. Vele egyáltalán nem is törődtek. Mivel közösen ettek és megosztottak mindent egymással, fel sem tűnt nekik a jelenléte.

Egyáltalán nem tisztelték őt, mint a vadak. Rajtuk erősebben érezte a mester halvány jelenlétét, mint a vadakon, de elme-elme kapcsolatnak nyomát sem észlelte. Nyilvánvalóan gondolkodtak és terveztek, mert gondosan, módszeresen csináltak mindent. Amit kigondoltak a közösen meg is valósították. Mindig az végezte az adott feladatot, aki abban a legügyesebb volt. A többiek ilyenkor csak neki segítettek. Másban pedig másnak dolgoztak be. A környezetüket okosan választották meg, és minden adottságát kihasználták. Ahol kellett, alakítottak rajta. Mindig közösen. Sehol nem tudott közöttük felfedezni egy vezetőt, aki irányította volna őket. Ezt hiányosságnak tartotta, a tökéletlenségük bizonyítékának.

Négylábú állatok és szárnyasok is éltek velük, közöttük szabadon. Nekik szolgáltak, de nem kellett megmondani, mit tegyenek. A gyapjas négylábúak felették a füvet a telepről. A kövér négylábúak minden ételmaradékot megettek, amit az emberek kidobtak. A soványabb, hangos négylábúak tartották kordában a kisebbeket, játszottak az emberek kicsinyeivel és jeleztek minden idegent, embert vagy állatot, ha közel ért a telephez. Ővele nem törődtek, de elkerülték és morogtak rá. Nem tudta, hogy azért, mert a többiekkel ellentétben nincs szaga. Szagokról nem volt tudomása.

Egy-egy nagyra nőtt kövér négylábút az emberek időnként megfogtak, megölték és megették. Ilyenkor körülülték a nagy tűzhelyet és sokat ettek. A tanítványt az lepte meg a legjobban, hogy a tüzet nem félik, mint a vadak, és sokféle módon használják. Képesek maguk is tüzet gyújtani, igaz nem varázslattal, hanem eszköz használatával. De nem mindig használtak tüzet. A hajnali hideg ellen a gyapjas négylábúak bőrét használták. Magukra tekerték, úgy aludtak.

Amikor a tanítvány úgy gondolta, hogy eleget tapasztalt, visszatért a kertjébe, hogy a teremtményét mindenre megtanítsa, amit látott. Azt azonban igen rossz állapotban találta. Nem akart enni, sovány volt és piszkos. Hajnalonként vacogott a foga a hidegtől. A szeme fénye megtört és nem érdekelte semmi. A tanítvány hamarosan rájött, hogy mi lehet a baja. Azok, akiket látott, mind társakkal éltek. Ennek pedig nincs társa. Még állatszolgája sincs. A tanítvány visszaemlékezett arra az időre, amikor a mestere, akit addigra már nem sokra becsült, eltűnt az életéből. Hogy mégis mekkora hiányt, ürességet érzett akkor, amit korábban soha nem tapasztalt.

Úgy határozott hát, hogy készít neki egy társat. Már el is készítette agyagból a testet, amikor eszébe jutott, hogy másik nemű társat kellene készítenie, hogy ne kelljen bajlódnia újabbak készítésével, hanem az ő teremtménye is szaporodjon úgy, mint a szőrtelen emberek. Megváltoztatta hát a modellt a megfelelő helyeken. Az emberek között látott, szemének legkellemesebb formát igyekezett utánozni, gondolva arra is, ha a teremtményei párosodni akarnak majd az emberekkel. Mivel újabb elmeszikrát nem akart feláldozni, az első teremtménynek adottból csípett le egy kicsit, és azt ültette bele az új teremtménybe. Az életre is kelt. Az első teremtmény azonnal felvidult, és magával vitte az újat, megmutatni neki a kertet, és megtanítani mindarra, amit ő már tudott.

Ezalatt a tanítvány vadakat és szárnyasokat hozatott a kertbe, hogy teremtményeinek szolgáljanak. De azok nem maradtak meg a kertben, folyton elszöktek, kitörtek, feldúlták a kertet. Utasította hát a szolgákat, hogy hozzanak gyapjas fűevőket és házi szárnyasokat az emberek telepeiről, és azokkal népesítsék be a kertet. De ne hozzanak mindenevő kövéreket, mert feltúrnák a kertet. Hozatott viszont velük az emberek gondozta növényekből is. Úgy gondolta, hogy most már itt az ideje hozzákezdeni a teremtményei tanításához.

Leültette hát őket maga elé, és átadta nekik minden tapasztalatát, amit a körútja során a bolygóról szerzett, beleértve az emberek beszédét is. Az ő teremtményei ugyan értették az ő elméjéből jövő üzeneteket, de nem tudtak egymással ezen a módon kommunikálni. Nem adott nekik elég nagy elmeszikrát ehhez. Tartogatta magának, mert az ő elméje véges volt, nem úgy mint a mesteréé. Ha magából adott, akkor neki kevesebb maradt. Ezért is haragudott a mesterére, hogy az nem adott neki végtelen elmét, amikor megalkotta. Kellett hát neki az emberi beszéd képessége, hogy azt használhassák a teremtményei egymás között.

Most már, hogy két teremtménye is volt, meg kellett őket különböztetni, nevet kellett nekik adni, és önmagának is, ahogyan szólíthatják. Az emberi beszéd szavai közül az első teremtményének az Adam nevet választotta, ami csak annyit jelentett, hogy első. A másiknak az Eva nevet adta, ami csak annyit tesz: Társ. Saját nevének viszont az emberi nyelvből az Isten szót választotta, amit az emberek az ismeretlenre használtak, de ő inkább megismerhetetlennek értelmezett. Hozzátette még az Úr szót is, amit az emberek minden olyanra alkalmaztak, ami hatalmas, mint a hegyek. Úgy gondolta, hogy ezek a nevek illenek hozzá. Ezek tiszteletet parancsoló nevek, amit az emberek között nem kapott meg. De szolgái és teremtményei ezen túl mindig, amikor a nevét kimondják, tiszteletüket fogják kifejezni, még ha nem is tudnak róla. Ezzel az ötletével nagyon meg volt elégedve.

Úgy döntött, hogy visszavonul a bolygóról és a szolgáit is magával viszi, hogy lássa, a lényei hogyan boldogulnak egyedül. A közelből akarta figyelni őket, hogy beavatkozhasson, ha kell. Földi tartózkodási helyéül a kertet választotta, ahol visszahagyta elméjének egy kisebb darabját, hogy azon keresztül értesülhessen lényei gondolatairól. Eszébe jutott, hogy a mestere milyen jól elrejtette előle végső titkát, ezért ő is óvintézkedéseket tett, hogy meg ne kaparinthassák az elméjének hátrahagyott részét, és azzal hozzá hasonlóvá váljanak.

Kiválasztott hát két különböző gyümölcsfát a kertben, amelyeket az emberektől hoztak a szolgái, és azokba rejtette el az elméje hátra hagyandó darabkáit. Mivel nem tudta, hogy kis elmeszikrák kerülhetnek-e majd bele a gyümölcsbe a fából, előrelátó módon erősen megtiltotta lényeinek, hogy ennek a két fának a gyümölcséből egyenek. Megsemmisüléssel fenyegette meg őket, és úgy gondolta, hogy ez elegendő lesz. Ezzel visszavonult a Földről.

Nem számolt azonban valamivel, mert nem is volt tudomása róla, hiszen nem ismerte önmagát. Itt mutatkozott meg, hogy hallgatnia kellett volna a mesterére, önmagát tanulmányoznia előbb, és csak utána alkotni, ám erről nem tudott. Nem tudta, hogy a testén és értelmén (elméjén) kívül lelke is van, amit az érzelmeinek összessége alkot. Így azt sem tudta, hogy annak milyensége kihat minden alkotására. Ezért nem tudott ő soha olyat alkotni, ami felért volna a mestere alkotásával. Ez volt a nagy titok, amit csak önmagától tudhatott volna meg. Nem a mestere elméjében rejlett, hanem saját magában.

Ahogyan a mestere teremtményeibe a mester elméjének szikrájával a lelke milyensége is átkerült, az ő lényei is az ő lelkét örökölték. Ezért míg mestere teremtményei mind alkalmazkodók, engedékenyek, békések, segítőkészek és együttműködők lettek, addig az ő lényei irigységet, békétlenséget, panaszkodást, vádaskodást, titkolózást, gyanakvást, bosszúállást, hatalomvágyat és gyűlölködést örököltek tőle. Mindazt, amilyen ő maga is volt, még ha nem is tudta. Ez a hiba azonnal visszaütött rá.

Jóformán még ki sem tette a lábát a kertből, a lényei máris azon kezdtek el gondolkodni, hogy hogyan tehetnének szert mindarra a képességre, ami neki van. Hogyan léphetnének a helyébe? Hogyan lehetnének ők is mindenhatók és kortalanok, mint ő, vagy legalább olyanok, mint a szolgái, hogy ők uralhassák a bolygót a teremtett emberek helyett? Máris szűknek érezték a kertet, szegényesnek és egysíkúnak a táplálékot, és unalmasnak a békességet. Mivel eredendően gyanakvónak alkották őket, sejtették, hogy az Úr Isten megfigyeli, vagy a szolgáival megfigyelteti őket.

Elkezdték hát keresni a megfigyelés nyomait a kertben. Széltében hosszában bejárták, belestek minden bokorba, minden követ felfordítottak, de semmit nem találtak. Ettől csak még gyanúsabb lett nekik a dolog. Végül egyikük fejében megfogant a gyanú: alkotójuk valamit elrejtett a két fában, aminek gyümölcsétől eltiltotta őket. Azokban lehet a titok. De nem mertek semmit tenni a nemléttel való fenyegetése miatt. Irigyelték alkotójukat annak képességei és szabad akarata miatt, ami lassan gyűlöletté változott. Milyen jogon tagadja meg tőlük azt, ami járna nekik is? Hiszen testileg ugyanolyanok, mint ő. Ezen felbátorodva leültek az egyik fa alá, és ettek a gyümölcsből.

A tanítvány helyesen gondolta, hogy vigyáznia kell a fával. A mestere teremtette élőlény feldolgozta a belehelyezett elmedarabkát, és bizony elmeszikrák kerültek bele a gyümölcsbe is. Adam és Eva újabb elmeszikra adagot kapott. Jóval többet, mint eddig. De nem csak azt, hanem alkotójuk emlékeinek egy részét is. Rájöttek, hogy alkotójuk is csak egy tanítvány. Nemcsak, hogy nem mindenható, de véges lény is. Őt is alkották! Nem isten, csak annak nevezteti magát! Neki is volt mestere, akit lenézett ugyan, de felérni hozzá soha sem tudott, ezért maga előtt is titkolva, de gyűlölte a mesterét. Azonban arra is rájöttek, hogy alkotójuk bosszúálló, ezért félni kezdtek a bosszújától, ami nem is késett sokáig.

A tanítvány a mindennapi gondolataikat ugyan nem észlelte, de a heves félelemérzetük eljutott hozzá. Szolgáival azonnal leszállt a bolygóra, és a kertbe ment. Ott sehol nem találta a két teremtményét, mert azok elbújtak előle, félve bosszújától. Jól is tették, mert első haragjában biztosan megsemmisítette volna őket. Haragja csillapodtával szolgáival megkerestette és maga elé hozatta őket. Már tudta, hogy mit tettek, de tőlük akarta hallani. Azok – nem tagadhatva meg lelki örökségüket – egymást hibáztatva, mindenféle másra hivatkozva, vádaskodva adták elő a történetet, hogy ők nem hibásak benne. Csábításnak engedtek.

Ekkor a tanítvány haragjában úgy döntött, hogy kiűzi őket a kertből, ahol jólétben élhettek volna, de nem volt elég jó nekik, és soha többé nem engedi vissza őket. Leveszi róluk a kezét, boldoguljanak, ahogy tudnak a vadak között. Az emberektől szerzett tudást már átadta neki, azzal elboldogulhatnak. De azért még büntetésül megátkozta őket, hogy ne legyen olyan könnyű az életük, ha már őt becsapták és elárulták. Így is tett, majd szolgáival visszavonult saját elefántcsont tornyába.

Később még azért még vissza-visszatért néha az életükbe és leszármazottaik életébe, mert gyötörte a kíváncsiság, s nem tudott ellenállni a kísértésnek sem, hogy beavatkozzon, hogy irányítsa és ígéretéhez híven megkeserítse lényei életét.

Itt a vége, fuss el véle. Hogy a mese igaz-e vagy sem, azt mindenki maga döntse el. Mindenesetre ide idézünk egy másik meséből néhány fejezetet, amit a tanítvány íratott le egy kései hívével úgy, ahogyan ő akarta láttatni a mesében leírt történetet. Mindazonáltal nem tudta teljesen megtagadni mesterét, ezért őt ebben a mesében Istennek, magát pedig Úr Istennek, vagy egyszerűen csak Úrnak nevezteti. A két jellem közötti különbség azonban így is jól látszik. Isten teremt, ad és megáld, jóságos és bölcs. Az Úr Isten alkot, féltékeny, kicsinyes és bosszúálló, aki teremtményeit megátkozza.

Ime:

Mózes I. könyv, 1-2 fejezet.

Teremtés

Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.

A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.

És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.

És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.

És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.

És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektől.

Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn.

És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap.

És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn.

És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó.

Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.

Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, amelynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.

És lőn este és lőn reggel, harmadik nap.

És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.

És legyenek világítókul az ég mennyezetén hogy világítsanak a földre. És úgy lőn.

Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.

És helyezteté Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre;

És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a setétségtől. És látá Isten, hogy jó.

És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.

És monda Isten: Pezsdűljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.

És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, amelyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.

És megáldá azokat Isten, mondván: Szaporodjatok, és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.

És lőn este és lőn reggel, ötödik nap.

Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn.

Teremté tehát Isten a szárazföldi vadakat nemök szerint, a barmokat nemök szerint, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemök szerint. És látá Isten, hogy jó.

És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket.

És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.

A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, amelyekben élő lélek van, a zöld füveket adom eledelül. És úgy lőn.

És látá Isten, hogy minden amit teremtett vala, ímé igen jó. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.

És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege.

Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, amelyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott vala.

És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten. Ez az égnek és a földnek eredete, amikor teremtettek.

Alkotás

Mikor az Úr Isten a földet és az eget teremté, még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet mívelje;

Azonban pára szállott vala fel a földről, és megnedvesíté a föld egész színét.

És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.

És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, akit formált vala.

És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját.

Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala.

Az elsőnek neve Pison, ez az, amely megkerüli Havilah egész földét, ahol az arany terem. És annak a földnek aranya igen jó; ott van a Bdelliom és az Onix-kő.

A második folyóvíz neve pedig Gihon; ez az, amely megkerüli az egész Khús földét.

És a harmadik folyóvíz neve Hiddekel; ez az, amely Assiria hosszában foly. A negyedik folyóvíz pedig az Eufrátes.

És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.

És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél.

De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.

És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.

És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert amely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve.

És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak; de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala.

Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közül, és hússal tölté be annak helyét.

És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, amelyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez.

És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.

Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.

Valának pedig mindketten mezítelenek, az ember és az ő felesége, és nem szégyenlik vala.

A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?

És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk;

De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.

És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg;

Hanem tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.

És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék.

És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.

És meghallák az Úr Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között.

Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy?

És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém.

És monda Ő: Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?

És monda az ember: Az asszony, akit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém.

És monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém.

És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.

És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.

Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad.

Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.

Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét.

Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.

Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek.

És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket.

És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen:

Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, amelyből vétetett vala.

És kiűzé az embert, és oda hel­­­yezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.

Utószó: Így aztán négyféle ember él a Földön. A teremtődött szőrös ember, a teremtett szőrtelen ember, a sárból alkotott szőrtelen ember, és ennek a háromnak a kereszteződései.