A Fény útja....2

 Javaslom: hagyjuk most a Bolygók kialakulásának történetét, hisz azt bármely szakkönyvből megismerheted.

 Figyeljük, és egy bizonyos formában éljük át inkább a Szellemek Életre keltésének és fejlődésének folyamatát, de már úgy, hogy a különböző szférák, s azokon belül a különböző dimenziók Szellem-lényeinek fejlődését ismerhesd meg, szembe állítva azt más, közelebb, vagy éppen távolabb lévő dimenziók Szellem-lényeinek fejlődésével, azok irányával, s persze azok egymásra való hatásával. 

Mert az egyes szférák fejlődése mindig is hatással volt az összes többi szférák, s azokon belül a különböző dimenziók Szellem-lényeinek fejlődésére is.

 Ezt azonban Utunk további részében majd magad is megtapasztalhatod, ha egy-egy komolyabb történés után – vagy közben – felülről figyeljük meg: hogyan áramlik valamely történés rezgés-energiája egyik szinttől a másikig, és viszont.

Simulj mellém hát, és kövess ebben a nagy utazásban.

 Most megmutatom azt az életformát, amibe kerültünk, s amiből igyekszünk majd vissza -a valódi életbe.

Ha meg akarnám fogalmazni jelenlegi helyzetemet, azt kellene mondanom: vagyok, de csak úgy, olyan formában, és azon a szinten, amelyet nem lehetne LÉT-nek nevezni, és mégis.

 Nincs, nem is lehet rá más szó, bár teljesen lesüllyedtem egy Lét-alatti tudattalan síkra, amelyre még csak azt sem mondhatnám: ösztön-szintű, hisz még nyoma sincs bennem az ösztönök világának, érzetének.

 A szó legszorosabb értelmében csak vagyok, anélkül, hogy erről bármiféle tudati képem lehetne.

Vagyok, valamilyen formában érzékelem is, hogy vagyok, anélkül, hogy ezt az érzékelést érzékelni és értelmezni tudnám bármilyen szinten vagy formában, ahogy a köröttem lévők bármelyike.

 Vagyok, mint minden kristályszerkezettel bíró elem, amely épp annyira része és részese a LÉT-nek, mint amennyire mégis alatta áll annak, hisz léte nem tudatos, nem ösztönös, csak állapotszerű.

    Néha ugyan egy-egy kurta Lét-másodpercre megérint a fölöttem és köröttem lévő közeg energiája, de ez az érzékelés sem jut el a valós érzékelések szintjére.

 De nyom nélkül sem illan el fölöttem, s ennek szerkezetem újbóli és újbóli átrendeződése a bizonyítéka.

 Még csak atomszinten vagyok jelen abban az ásványi elemben, amelyet ez a felülről és kívülről érkező, számomra (és minden más, atom-szinten mellettem lévő számára) idegen-érzettel bíró Erő megérint, de ez épp elégséges ahhoz, hogy annak rezgése teljes mikro-milliméternyi valómat átjárja, s azt a maga elképzelése, vagy inkább a maga anyag-törvénye értelmében átformálja. 

Ugyan még nem érzékelem önnön létezésemet, ahogy a fölöttem és mellettem lévő, s valómat átformáló elem anyag-törvényét sem, mégis engedek, mert nem lehet nem engednem az Erőnek, s az Erő közreműködése révén bekövetkező változásnak, amelynek révén egy másik elemi részecske vonzáskörébe kerülök.

 Persze, ezt sem szándékosan, hisz nem is lehet még szándékos létem egyetlen megnyilvánulása sem, de mintha magam is az engem magához vonzani készülő elem felé igyekeznék, engedve a köztünk lévő mágneses vonzás erejének.

 Hamarosan egybe kapcsolódom az idegen elemmel, majd egy harmadik elem hatására ismét eltávolodom az alig magamhoz láncolt elemtől.

 Ezáltal azonban minden, addig magamba foglalt energia is kiszakad belőlem, s én elerőtlenedve elem-szerkezeti részeimre bomlok, vagyis átélem a “megsemmisülés” egy bizonyos formáját. 

Itt, a Lét eme fázisában, ebben a kialakulatlan Világban persze szó sem lehet a megsemmisülésről: épp úgy csak jelzés-értékű az is, mint minden más egyéb, kivéve a másik elemhez való kapcsolódást, s az alig néhány másodperc hosszúságú, közössé lett Létezést, amelyből ugyan a saját energiámtól megfosztva, de már a másik elem energiájának ismeretével, s ezen ismeret emlék-lenyomatával szakadok ki.

 A felbomlás folyamatát követően ismét bele kell  lényegüljek egy kialakulóban lévő atom-szerkezetbe, de már az iménti elem szerkezeti tulajdonságainak emlék-lenyomatával, amely által a következő, többedmagammal megfogalmazott atom-szerkezet többé, fejlettebbé, összetettebbé válik.

 Épp úgy, ahogy a köröttünk megfogalmazódó és kialakuló atom-morzsák is, amelyek mind-mind magukban hordozzák egymás szerkezeti emlékképét, hogy már a maguk benső Törvénye szerint hasznosítsák a beléjük lényegült megismerés többletenergiáját.

            Ez a folyamat aztán gyors egymásutánban zajlik százszor és ezerszer és több milliószor (vagy milliárdszor), míg el nem érünk mindannyian arra a szintre, hogy képesek leszünk megtartani a magunk elem-szerkezeti adottságait úgy, olyan fokon, hogy már mint önmagunkban is kész, tökéletes atomok vagyunk képesek kapcsolódni a mellettünk lévő, szimpatikus elem-szerkezettel bíró atomokkal, s már egyidejűleg többel is, egészen addig, míg molekulákká nem formálódunk.

Ekkorra viszont már a bennünket körülvevő közeg is megváltozik. Állaga az addigi szilárdból képlékennyé válik, s bár a közegbe ötvöződő, eladdig ismeretlen tulajdonságokkal bíró elemi részek hatására szinte minden, az adott körülményekhez gyengének bizonyuló elem-csoport, vagyis molekula elpusztul, a közeg megváltozott milyensége mégis előnyünkre van. 

Ebben a megváltozott állapotomban egyre erőteljesebben vonzom magamhoz a hozzám hasonlatos molekulákat, s ebben a köröttem lévő közeg új állaga nagymértékben a segítségemre van.

 Ugyan még mindig képtelen vagyok beérzékelni, de már egy bizonyos mozgást végzek, egyre inkább engedve az erősebb vonzásnak, épp úgy, ahogy a nálam gyengébb energiával bíró elemek engednek a bennem lévő energia vonzásának.

 Létem (ha lehet egyáltalán annak nevezni) még mindig tudattalan, és alig néhány másodpercnyi, s most már valóban át kell élnem a “megsemmisülés”, a “halál” érzetét, hogy kevéssel később ismét átéljem a “születést”, vagyis az elemekből való megfogalmazódást, hogy egy újabb néhány másodperces Lét után kezdődjék minden elölről. 

            Ismét évmilliók telnek el. A köröttem lévő közeg, amely lényegében nem más, mint a mellettem megfogalmazódó atomok és molekulák tömkelege, s a bennünket magába záró, már meglehetősen képlékeny anyag (amely maga is hozzánk hasonló, s mégis szinte mindenben különböző, mert szervetlen elemi részecskékből álló atomok qadrillióiból tevődik össze) új, és még újabb változásokon megy keresztül.

 A szervetlen elemekből álló anyag egyre több, egymáshoz mindenben hasonlító elemből tevődik össze, míg más elemi részek tökéletesen eltűnnek belőle, vagy épp csak nyomaikban maradnak jelen. 

Ez ismét megkönnyíti számomra, és a köröttem nyüzsgő molekuláris elemek számára a mozgást, s mert hogy a közeg tulajdonságainak egy része megegyezik a mi elem-szerkezeti tulajdonságainkkal, hisz már a közegből is bevonzottunk bizonyos szimpatikus elemeket, hogy magunkba építsük azokat;

 Lét-időnk is egyre hosszabbá válik. Már arra is elégséges, hogy az addiginál nagyobb távolságra sodródhassunk a közegben, s utunkban minden, a miénkhez hasonló adottsággal bíró molekulát megkíséreljünk magunkhoz vonzani, hogy (sokszor akár a pusztulásunk árán is) kapcsolódhassunk velük.

 Ilyenkor persze nem csak a mi lét-időnk szakad meg, de a magunkhoz vonzott (vagy a minket magához vonzó) elemek lét-ideje is. 

De ez a történés ismét beíródik a bennünk lévő “elem-szerkezeti emléktárba”: ezeket aztán ismét magunkkal hozzuk, mint a fejlődés nélkülözhetetlen alap-elemeit, amely nélkül nem léphetnénk a fejlődés egy magasabb fázisába… – és ez ismét további évmilliókon át így zajlik, amint így zajlik minden más Bolygón is, amelyen valamilyen formában, s a maga megszabott dimenziójában ki kell alakuljon az Élet. De már a tudatos, vagy féltudatos Élet, amely nélkül nem is reménykedhetnénk a Visszatérésben. 

            A többszázadik, már sejt formában megélt létforma érdekes változást hozott tudattalan tudatom működésében.

 Már nem érzékelhettem úgy az engem alkotó molekulákat, mint külön álló részeket, csak mint egészem részeit, bár még mindig csak tudattalan szinten, de már képesen az azt megelőző sejt-lét emlékképeinek magamban való felébresztésére és felhasználására. 

A sokezredik sejt-lét után “kerülni” kezdtem azokat a helyzeteket, amelyek előző sejt-léteim idején pusztulásomhoz vezettek.

 Ezen felül, és ezen túlmenően már olyan sejt-testvérekkel igyekeztem kapcsolódni, amelyek létfeltétele teljességében megfelelt a saját létfeltételeimnek, így nem csak fizikai valóm (vagy inkább valónk) vált egyre nagyobbá, és nagyobbá, de létidőnk is jelentékenyen megnőtt.

 A fizikai való növekedése azonban egy újabb változást is magával hozott. 

Már nem volt elégséges, ha a köröttünk lévő elem rezgésenergiáját fogadjuk magunkba, mint éltető elemet. 

Ezen felül, s ezen túlmenően az egyesült sejt-halmaz követelményeinek megfelelő módon ki kellett egészítsük a közeg rezgésenergiáját, s mert hogy szerves anyag voltunk, más, nálunk kisebb és gyengébb, de szintén szerves anyagból álló, bár még csak molekuláris szinten létező elemeket vonzottunk magunkhoz, hogy azok magunkba-szippantásával biztosítsuk megnövekedett energia-igényünk folyamatos utánpótlását.

 Tehát egyfajta “kannibalizmus”-ra álltunk rá, kisebb társaink létének megszüntetésével biztosítva önnön létezésünk folyamatosságát. 

S nem csak létünk fenntartása vált ezáltal biztosítottá, de növekedésünk is, hisz minél több elemi részecskét zártunk magunkba, annál inkább képessé váltunk az önmagunkon belül való osztódásra, ami által az általunk alkotott sejthalmaz egésze növekedett.

....

— A köztes lét állapotában nyugvó, vagy inkább egyfajta bódult, erősen lefokozott állapotban lévő Szellem-lények, vagyis az ÉN-felek gondolatenergiáiból tehát megfogalmazódtak az atomok, majd a molekulák, s azokból a sejtek, amelyekből végül ki kellett alakuljanak mindazok a lények, amelyek egy-egy Bolygót a kezdeti időszakban benépesítettek.

Abban a pillanatban azonban, amikor a Szellemlények kiléptek az ősi, az eredendő Duál-állapotból, maguk az ÉN-ek a köztes lét állapotában ragadtak, hogy már csak a gondolatenergiájuk által megfogalmazódott ÉN-képmások haladjanak tovább a lefelé, vagyis a mélység felé vezető úton, bár már úgy, hogy azok útját a köztes szférában maradt ÉN is, mint valós lényének zuhanását érzékelje.

Úgy tehát, mint ha a valóságban is megtette volna a lefelé vezető utat, s megélte volna mindama történés-elemeket, amelyek fölöttes, vagyis Valós Tudatába ágyazódva mint egyéni Lét-elemek raktározódtak el, megfogalmazva a soron következő történés gondolatenergiáit, amelynek nyomán az ÉN-képmás a következő történést is végig kellett élje.

Ezek az ÉN-képek, vagy inkább “Én-hologramok” aztán el kellett tűnjenek Fényadó mellől, hogy végezetül ne tarthasson maga mellett mást, csak azt a legmélyebb mélységig vele zuhanó szellem-csoportot, amelyek a legerősebb szállal kötötték magukat hozzá, s amelyeket ő maga kötött magához egy mindennél erősebb negatív energia-szállal.

 E szellemlények tőle nyerték negatív erejüket, amely által követni tudták őt.

 Ezek a szellemlények lettek aztán a "pokol" fejedelmei, akiknek tisztük volt a későbbi évmilliók során a testekbe öltözött szellemlények helytelen irányokba való vezetése, megtévesztése. 

   A történések eme fázisában a szellemi ÉN addig Ég-tiszta Tudata teljesen besötétedett, hisz az EGY-ségből való kiszakadás, s az Atyától való eltávolodás mértékében lényegében magát a Fényt tagadta meg, s taszította el magától, hogy a Sötétségbe merítkezzen helyette.

 A LÉT helyett a NEMLÉT állapotát választotta, s csak az Atya végtelen Szeretetének, s e Szeretet-szülte Kegyelmének köszönhette, hogy nem távolodhatott el a FÉNY-től, vagyis a Teremtőtől egészen, mert egy bizonyos távolság után elemi részeire bomlott volna, hisz a sötétség energiája nem lett volna elégséges mindahány szellemlény létbentartására, még abban a sűrű és mély közegben sem.

Vagyis a Valóság színén következett volna be az energia nélkül maradt Szelemlényekkel mindama történés és esemény, amelyet mint Valóság-álmot: végig kellett élniük.

 Mert ezen álom-utak során lényegében az “elemi részekre hullott” állapotot kellett megélje minden egyes Szellemlény, hogy aztán abból az állapotából kezdje ismét az útját.

 De most nem abban a fénylő Magasságban indult, ahol megteremttetése előtt lebegett, mint a legtökéletesebb Szeretet-energia elemi részecskéje, vagyis az Atya legbenső Lényegének arany-pora!

 Most a mélység különböző szintjeit kellett végigjárnia, csak lassan, fokozatosan emelkedhetve vissza a FÉNY, vagyis a Valós Lét: az ATYA megláthatása és megtapasztalása állapotáig.

    De, most  folytassuk a megkezdett Utat, s menjünk szépen sorra e Felfelé vezető Út egyes fázisain, állomásain, ahogyan azt e valótlan Valóságban tette, s teszi minden útnak indított Szellemi Én-rész, megtapasztalásokat gyűjtve az ÉN számára...a következő bejegyzésben.