A Fény útja...1

A magasabb szférák foglyai hamarosan eszmélni kezdtek bódult állapotukból, s mert eszmélésük nyomán ráébredtek önnön csonka, megfeleződött voltukra, keresni kezdték ÉN-párjukat.

 Ez persze nem ment bonyodalmak nélkül.

A Maya fátyla olyannyira elhomályosította felső és benső látásukat, hogy képtelenek voltak beazonosítani, felismerni egymást, és egymásban önmagukat. 

Egy ideig ott, és úgy keresték Duál-párjukat, ahol, és ahogy tudták, de persze az esetek többségében csalódniuk kellett.

 Ebből heves ellenérzés, harag, majd gyűlölet született a két, össze nem illő “fél” között.

 Ez a gyűlölet aztán meg nem talált Én-párjaikra is kierjedt, hisz mindkét (külön, önálló Én-tudattal, vagyis Öntudattal ­­­­bíró) Fél a másik felet okolta a történtekért, s a történtek nyomán megérzett – megtapasztalt szenvedésért, amelyet épp megosztottságuk végett kellett megismerjenek.

 Ez a mélységes, minden és mindenki felé kiárasztott, harag szülte gyűlölet egészen addig uralkodott a mélybe hullott ÉN-felek közt, míg néhányan képessé nem váltak annak felismerésére: egymás elleni haragjuk ismét a mélybe húzó energiát teremti köréjük, miáltal nem csak ők maguk, de az egész, őket körbe záró és magába foglaló közeg is mindinkább lefelé, a mélység felé süllyed.

 A Felismerés nyomán e szférák lakóinak egy része inkább felhagyott a fölöslegesnek megélt próbálkozással, hogy erejüket inkább annak a Fénynek mielőbbi elérhetésére fordítsák, amelyet ha csak halványan is, de érzékeltek maguk fölött, maguk körül, és magukban.

  E hármas Fény-látás adta a késztetést számukra, s ez adta a Bizonyosságot is: ők a FÉNY gyermekei, akik valamikor, valamiért eltávolodtak a FÉNY-től, ahová mielőbb vissza kell jussanak, ha ismét épnek és tökéletes EGY-nek kívánják érezhetni magukat. 

Úgy érezték: ÉN-jük hiányzó része maga a FÉNY, amely az eltávolodás révén szakadt ki Egészükből, nem lévén képes követni őket a mélység felé.

            Ha érzékelésük nem is volt egészen pontos, és helyén való, minden esetre meghozta számukra a kezdeti lépések megtételéhez szükséges Felismerést, hogy egy újabb lépcsőfokkal feljebb jutva ráébredhessenek a Valóságra. 

Ők ugyanis abban a szent meggyőződésben igyekeztek elérni a maguk fölött érzékelt FÉNY-t, hogy az a FÉNY nem más, mint önnön másik: tisztábbik, magasabb rendű Duál-felük.

 A FÉNY közelébe érve aztán felismerték azt is: ez nem így van, s nem is lehetne így, hisz a FÉNY megbonthatatlan, Örök EGY-ség, amely Önmagában hordozza – Önmagát, de amely Önmagában hordozza őket is, ahogy minden más Szellem-lényt a Teremtettség színén.

 Ott, a FÉNY közelében ugyanis már képesek voltak felismerni nem csak önmagukat, de önmaguk Duál-felét is, amely még akkor is eléjük/melléjük állt egy kurta Lét-másodpercre, ha a történések értelmében erre nem lett volna módja, lévén hogy erősebben ágyazódott be a mélységbe, mint ők maguk.

    Az ébredésre képes Szellemi ÉN-felek egy része ugyan már akkor kapcsolódhatott ÉN-párjával, hogy ismét egységes Egészet alkothasson vele, ám ezek a Felek, mint a mélység ismerői; később már önként vállalták fel a kettészakítottság érzetét, hogy egyikük vagy másikuk ismét elinduljon a mélységbe, hogy egy-egy missziós út során a mélységben maradtak ébresztésénél segédkezzen.

 Épp úgy, ahogy a magukra maradt, s ezáltal egy új, bár az Ébredés előttinél nagyságrendekkel magasabb szinten rekedt ÉN-felek is elindultak, hogy segítsék, s emeljék ÉN-párjaikat, s persze mindazokat a szellem-testvéreiket, amelyek a mélység foglyaivá lettek.

            Mert ez az idő is elérkezett egyszer! 

A Tér és Idő nélküli Valóságban az ellentétes forgás-irányú spirál negatív energiája által elszigetelődött, s “különállóvá” lett pontján kialakult a valótlan valóság Rendje.

 Amikor a Mindenségen belül megfogalmazódott a negatív irányú, besűrűsödött elem, vagyis megfogalmazódott a Tér, az Örökkévalóság ellentét-párja; vagyis az Idő is meg kellett fogalmazódjon, hisz ott, abban az ellentétes rezgésáramú közegben az Örökkévalóság maga is besűrűsödött, idegen-szerű elemmé: Idővé vált.

 Ebben a Térbe és Időbe zárt Rendben hamarosan útjára indult az élet is: de már egy egészen másfajta élet, amely épp annyira kapcsolódott a valós LÉT-hez, vagyis a valódi ÉLET-hez, mint amennyire mégiscsak különbözött attól. 

Ez az élet ugyanis még a legteljesebb mértékig nélkülözte az Értelmet, s csak a legdurvább anyagi síkon realizálódott, egyenlőre csak még mint ásvány, nyilvánítva ki anyagszerkezetében a Teremtő Elv valóságát, s a Mindenség egészét betöltő és uraló voltát.

 Az  Isteni Rend nyomán megformálódott, elemi-szintű energia-részecskék megjelentek a gondolat-energiából megfogalmazódott bolygók mélyén, majd elveszítve energia-töltésüket, hamarosan felbomlottak, hogy vissza térve a Lét Örök körforgásába; átadják a magukban hordott energiát a Bolygónak, s hogy átadják helyüket az utánuk érkező, s épp az “elődök” energiáinak köszönhetően idővel egyre bonyolultabb mintákba rendeződött részecskéknek.

 A kristályszemcsék idővel valós kristályokká rendeződtek, aztán egymással is szövetségre léptek, hogy kapcsolódásuk nyomán az anyag szerkezete is egyre ritkábbá, egyre képlékenyebbé válhasson.

 Eközben a bolygók körül lévő közeg részecskéi is hasonló változáson mentek át: magukhoz vonzották azokat az elemi részecskéket, amelyekkel kapcsolódhattak, s így tapadtak aztán a néma és kihalt Űrben lebegő Bolygók felszínéhez.

 A bolygók pályájának közepén az önnön tengelyük körül forgó Napok hőenergiájának hatására ezek a Bolygó-felszínre tapadt elemek további változáson mentek keresztül.

 Alkotóelemeik eldeformálódtak, s az addigi vonzás helyett a taszító elv lépett életbe az elemi részek szemcséi közt, hogy attól kezdve már egy teljesen más adottságokkal bíró részecske magukhoz vonzására váljanak alkalmassá és képessé.

 Az elemi részecskék néhány csoportja, amely képtelen volt más elemekkel a kellő időben egységes egészet alkotni, hamarosan a Nap vonzásának engedve felemelkedett a Bolygó felszínéről. 

De mert a Bolygó maga is egy bizonyos erőteret vont maga köré megkettőzött forgása által, a Bolygó felszíne fölé emelkedett részecske képtelen volt egészen a Nap közelébe emelkedni.

 A Bolygó mágneses terének fogságába került, s mert hogy a Bolygó mentén is több, egymásra taszító hatással lévő elem gyülemlett fel, ezek ismét a “hasonló hasonlót vonz” elve alapján rendeződtek.

 Kialakult tehát a Bolygók burka, vagyis azok atmoszférája, ionoszférája, és sztratoszférája s a többi, egymástól független, s mégis egymásba ötvöződő energia-burok, s ezek a burkok attól függően váltak a későbbiek során sűrűbbé, s élettelenebbé, vagy ritkábbá, s a későbbiek során kialakuló szerves-fizikai Élet alap-feltételeinek megfelelővé, hogy milyen mélységet fogalmaztak meg önmaguk számára a különböző Bolygók legbenső magjában szunnyadó, s még mindig az anyag fogságában maradt Szellem-lények.

            Kevés, nagyon kevés volt egy-egy Naprendszeren belül azon Bolygók száma, amelyeken az első pillanatban kialakulhatott a fizikai, de már a szerves fizikai Élet első csírája.

 S még ezek a Bolygók is a magasabb (bár még így is a mélységben lebegő) szférák más és más dimenzióiban voltak.

 Az alacsonyabb szférák dimenziói számára egy egészen más Lét-feltételeket biztosító közeg kellett kialakuljon, s ehhez hosszabb időre volt szükség, dacára annak, hogy ott jóformán magából a mélységből kellett elvonni a létfeltétel megformálásához szükséges anyagokat.

 De mert hogy a mélység mindig, minden körülmények közt az Élet, s már a magasabb rendű Élet ellenében igyekezett erőt kifejteni, az anyagok kiválasztódása is csak lassan, Világévek teljes hosszának betöltése után kezdődhetett meg.

 Ezeken a mélységben lévő Bolygókon persze nem, vagy csak nyomaiban voltak jelen azok az elemek, amelyek a magasabb szférák dimenzióiban kialakulhattak, így a szerves Élet is sokkalta lassabban, s csak meglehetősen durva formában alakulhatott ki.

            Mindez persze már az általatok is ismert, s még eztán megismerhetővé váló része a történésnek.