Az atyai és a testvéri szeretet

2.

AZ ATYAI ÉS TESTVÉRI SZERETET

 

 A hegyi  beszédtől az utolsó estebéden elmondott beszédig Jézus arra tanította a követőit, hogy atyai szeretetet mutassanak inkább,

mint testvéri szeretetet. A testvéri szeretetben a szomszédodat úgy szereted, mint magadat, és ez megfelelő teljesítése az

„aranyszabálynak”.

Az atyai ragaszkodás azonban megköveteli, hogy úgy szeressétek a halandó társaitokat, ahogy Jézus szeret titeket.

 Jézus kettős szeretettel szereti az emberiséget.

Ő kettős személyiségként élt a földön — emberiként és isteniként.

Az Isten Fiaként atyai szeretettel szereti az embert — ő az ember Teremtője, világegyetemi Atyja.

Az Ember Fiaként Jézus a halandókat testvérként szereti — ő valóban ember volt az emberek között.

Jézus nem várta el a követőitől, hogy a testvéri szeretet lehetetlen kimutatásáig menjenek el, viszont elvárta tőlük, hogy törekedjenek 

arra, hogy olyanok legyenek, mint az Isten — hogy olyan tökéletesek legyenek, mint amilyen tökéletes a mennyei Atya — annak érdekében, 

hogy,kezdjenek úgy tekinteni az emberre, mint ahogy az Isten tekint a teremtményeire és ezáltal kezdjék úgy szeretni az embereket, ahogy 

az Isten szereti őket — hogy az atyai ragaszkodás első jeleit mutassák.

A tizenkét apostolnak szóló ezen intelmek során Jézus arra törekedett, hogy kinyilatkoztassa az atyai szeretet ezen új felfogását úgy,

ahogyan az a társadalmi környezethez való számos alkalmazkodási döntéshez kapcsolódó, bizonyos érzelmi beállítottságokkal összefügg.

A Mester e nagy jelentőségű beszédet azért tartotta, hogy felhívja a figyelmet négy hitbeli beállítottságra annak bevezetőjéül,

hogy később bemutassa az ő atyai szeretetének négy érzékfeletti és felsőbbrendű válaszát, szembeállítva a pusztán testvéri szeretet

korlátaival.

Először azokról beszélt, akik szellemben szegények, akik vágynak az igazságra, béketűrők és akik tisztaszívűek.

Az ilyen szellemi ítélőképességű halandóktól elvárható, hogy eljutnak az isteni önzetlenség olyan szintjeire, hogy képessé válnak 

megkísérelni azt, hogy atyai szeretetet gyakoroljanak; hogy még búslakodókként is fel lesznek ruházva azzal, hogy irgalmat mutassanak, 

támogassák a békét és kiállják az üldöztetéseket, és végig e megpróbáltatást jelentő helyzetekben még a szeretetre kevéssé érdemes

embereket is atyai szeretettel szeressék.

 

Az atyai szeretet az odaadásnak a testvéri szeretetet mérhetetlenül meghaladó szintjeit érheti el.

Ezen üdvösségek hite és szeretete erősíti az erkölcsi jellemet és megteremti a boldogságot.

A félelem és a harag gyöngíti a jellemet és lerombolja a boldogságot.

E nagy jelentőségű beszéd hangneme a boldogságra épült.

 

1. „Boldogok a szellemben szegények — az alázatosak.” 

 

Egy gyermek számára a boldogság a közvetlen örömérzet megélése.

A felnőtt hajlandó elvetni az önmegtartóztatás magvait annak érdekében, hogy később nagyobb boldogságot arasson.

Jézus idejében és azóta, a boldogságot túl gyakran társították a vagyonbirtoklás gondolatához.

A templomban imádkozó farizeus és publikánus történetében az egyik szellemben gazdagnak érezte magát — öntelt volt; a másik pedig

„szellemben szegénynek” — alázatos volt. Az egyik önelégült volt; a másik tanítható és igazságkereső.

A  "szellemben szegények" a szellemi vagyoni célokat — Istent — keresik.

És az ilyen igazságkeresőknek nem kell várniuk a jutalomra a távoli jövőben; ők most nyerik el a jutalmukat.

 Ők a mennyországot a saját szívükben találják meg, és e boldogságot most tapasztalják meg.

 

 2. „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”

 

 Csakis a magukat szellemben szegénynek érzők vágynak valaha is az igazságra. Csakis az alázatosak keresik az isteni erőt és 

törekednek szellemi hatalomra.

Viszont veszélyes dolog tudatosan szellemi koplalásba fogni annak érdekében, hogy az ember felerősítse az

étvágyát a szellemi adományokra.

 

A testi böjtölés négy-öt nap múltán veszélyessé válik; az ember könnyen elveszíti az étel iránti minden vágyát.

A huzamosabb időn át tartó böjtölés, legyen az testi vagy szellemi, az étvágy megszűnéséhez vezethet!

Az élményelvi igazságosság öröm, nem pedig kötelesség.

Jézus igazságossága lendületes szeretet — atyai-testvéri szeretet.

Ez nem a tiltó vagy "ne-tedd" fajta igazságosság. Hogy vágyhat valaki valaha is valami tiltóra — valami „ne tedd-re”?

 

Nem könnyű dolog a" gyermeki elmének" megtanítani az üdvösségek közül az első kettőt, de az érett elmének képesnek kell lennie a

jelentésük megragadására.

 

 3. „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”

 

 Az igazi szelídségnek nincs köze a félelemhez. Az inkább az Istennel együttműködő ember hozzáállása —

„A te akaratot legyen meg.”

Beletartozik ebbe türelem és tartózkodás, és azt egy törvényes és barátságos világegyetembe vetett megingathatatlan hit vezérli.

Fölébe kerekedik minden, az isteni vezetés elleni lázadásra rábírni akaró kísértésnek.

 

Jézus volt a Föld eszményi szelíd embere, és övé lett egy hatalmas világegyetem.

 

 4. „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent.”

 

A szellemi tisztaság nem hiánylényegű minőség, eltekintve attól, hogy hiányzik belőle a gyanakvás és a megtorlás. A tisztaság

tárgyalásakor Jézus nem akart kizárólag az emberi nemi magatartásbeli dolgokkal foglalkozni. Inkább arra a hitre utalt, mellyel az embernek

rendelkeznie kell a másik ember iránt; arra a hitre, melyet a szülő táplál a gyermeke iránt, és amely képessé teszi arra, hogy éppen úgy

szeresse a társait, ahogy egy apa szeretné őket. Az apa szeretetének nem kell dédelgetnie, és nem nézi el a rosszat, viszont mindig

szemben áll a hitevesztettséggel. Az atyai szeretete céltudatos, és mindig a legjobbat keresi az emberben; ez az igaz szülői hozzáállás.

 

Meglátni Istent — hit révén — annyit jelent, hogy az ember igazi szellemi látásmódra tesz szert.

És a szellemi rálátás javítja aa szellemi  Igazító útmutatói lehetőségeit, és ezek végül fokozzák az Isten-tudatot.

És amikor megismeritek az Atyát, megerősítést nyertek az isteni fiúi elismertség bizonyosságában, és egyre jobban tudjátok szeretni 

minden egyes testvéreteket a húsvér testben, nem csak testvérként — testvéri szeretettel — hanem atyaként — atyai odaadással is.

Ezt az intelmet még egy gyermeknek is könnyű megtanítani.

A gyermekek a maguk természetes módján bizalomteljesek, és a szülőknek gondoskodniuk kell arról, hogy ezt az egyszerű hitet ne

veszítsék el.

 A gyermekekkel való foglalkozás során kerülni kell mindenféle félrevezetést és tartózkodni kell a gyanakvástól. Bölcsen segíteni kell őket a

hőseik kiválasztásában és az életművük megválasztásában.

 És az után Jézus folytatta a követőinek oktatását arra, hogy felismerjék minden emberi küzdelem fő célját — a tökéletességet — akár mint

isteni teljesítményt is. Mindig arra intette őket: „Legyetek tökéletesek, miként Atyátok a mennyben is az.”

Nem azt tanácsolta a tizenketteknek, hogy a szomszédaikat úgy szeressék, mint magukat.

Az elismerésre méltó teljesítmény lett volna; az a testvéri szeretetet elérését mutatta volna.

Inkább arra intette az apostolokat, hogy úgy szeressék az embereket, ahogy ő szerette őket — atyai és testvéri szeretettel egyaránt

szeressenek.

És ezt azzal szemléltette, hogy megmutatta az atyai szeretet négy felsőrendű megnyilvánulását:

1. „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.”

 

Az úgynevezett józan ész vagy a legkövetkezetesebb észjárás sohasem sugallná, hogy boldogság nyerhető a

szomorúságból.

Jézus azonban nem a kifelé irányuló vagy kérkedő szomorúságra utalt. Ő a lágyszívűség érzelmi 

beállítottságára célzott.

Nagy tévedés arra tanítani a fiúkat és a fiatal férfiakat, hogy férfiatlan dolog gyöngédséget mutatni vagy

kimutatni egyéb érzelmeket vagy a testi fájdalmat. A rokonszenv a férfinak és a nőnek is elismerésre méltó

hozzáállása. Nem szükséges érzéketlenné válni ahhoz, hogy valaki férfias legyen. Ez a rossz útja a bátor

férfiak teremtésének. A világ nagyszerű férfijai nem féltek szomorkodni. Mózes, a gyászoló, nagyobb ember,

mint akár Sámson vagy Góliát. Mózes nagyszerű vezető volt, de ő a szelídség embere is volt. Az emberi

szükségletre való érzékenység és fogékonyság igaz és tartós boldogságot teremt, s e kedves beállítottságok

megvédik a lelket a harag, a gyűlölet és a gyanakvás pusztító hatásaitól.

 

 2. „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.”

 

 Az irgalom itt a legigazabb barátság — a

szeretet — magasságát, mélységét és kiterjedését jelzi. Az irgalom néha lehet tétlen, de itt tevékeny és

lendületes — ez felsőrendű atyaiság. A szerető szülő kevéssé találja nehéznek, hogy a gyermekének

megbocsásson, akár számos alkalommal is. És egy el nem kényeztetett gyerekben a szenvedéstől való

megszabadulás vágya a maga természetes módján megvan. A gyerekek rendszerint kedvesek és

rokonszenvezők, amint elég idősek lesznek ahhoz, hogy felmérjék a tényleges körülményeket.

 

3. „Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják őket.”

 

Jézus hallgatósága katonai felszabadítást

várt, nem béketeremtőket. Jézus békéje azonban nem a békeelvűség nemleges fajtából való. A

megpróbáltatások és üldöztetések közepette azt mondta, „Az én békémet hagyom rátok.” „Ne

nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” Ez a pusztuláshoz vezető összeütközéseket megakadályozó

béke. A személyes béke egyesíti a személyiséget. A társadalmi béke megakadályozza a félelmet, a

mohóságot és a haragot. A politikai béke megakadályozza a faji szembenállást, a nemzetek egymás iránti

gyanakvását és a háborút. A béketeremtés a bizalmatlanság és a gyanakvás ellenszere.

 

A gyerekeket könnyedén meg lehet tanítani arra, hogy béketeremtőkként lépjenek fel. Élvezik a csoportos

tevékenységeket; szeretnek együtt játszani. Egy más alkalommal mondta a Mester:

„Aki meg akarja menteni

életét, elveszíti, aki azonban elveszíti, az megtalálja.”

 

4. „Boldogok, akik üldöztetést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyország.”

 

Boldogok vagytok, ha az emberek gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok

fognak. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok.”

 Nagyon gyakran üldöztetés követi a békét. De a fiatalok és a bátor felnőttek sohasem térnek ki a nehézség

vagy a veszély elől. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” És az atyai szeretet képes

mindeme dolgokat önként megtenni — olyan dolgokat, melyeket a testvéri szeretet aligha foglalhat magába.

És a fejlődés mindig is az üldöztetés utolsó szürete.

 A gyermekek mindig válaszolnak a bátorság kihívására. A fiatalok mindig hajlandók „felvenni a kihívást”. És

minden gyermeknek már korán meg kell tanulnia áldozatot hozni.

 

És így már kitűnik, hogy a hegyi beszéd üdvösségeinek alapja a hit és a szeretet, nem pedig a törvény — az erkölcstan és a kötelesség.

Az atyai szeretet örömét leli abban, ha jóval viszonozza a rosszat — hogy jót tesz az igazságtalanságért cserébe.