Mi történik most a világunkban?

2016.03.15 18:18

A részletekre itt ki nem térve, az elképzelés a következő. Az Univerzum eredetileg egy végtelen kiterjedésű, statikus közegből állhatott, amelynek részecskéi az oszthatatlan ősatomok. Ebben az összenyomható, rendkívül híg, homogén és izotróp közegben, a Statikus Univerzumban, indult meg valamilyen okból egy áramlás, amelynek jellemzői az örvénygyűrűk (füstkarika) áramlásának jellemzőivel azonosak, ezért az örvénylések mozgása igen hosszú ideig, számottevően nem fékeződik. Mivel az örvénylések nem gravitációs térben jöttek létre, ezért nem csak egy irányban szállítják a beléjük került anyagot, mint itt a Földön, hanem az örvény tengelyének mindkét vége irányában. Ezeknek az örvényeknek a középpontjai gyakorlatilag a fekete lyukként ismert objektumok. Minden égitestet, ideértve a galaxisoktól a holdakig minden gömb formájú testet, ezek hoznak létre. A galaxisokat létrehozó nagyon nagy örvénylések közepe a mai napig üres, mivel örvényközéppont, amelyen keresztül minden anyag csak átáramlik. A számítások és a körülöttük észlelhető jelenségek azért mutatják ezeket hatalmas tömegűnek, mert az egész örvényrendszerben mozgó teljes anyagmennyiséget (tömeget) és annak teljes mozgásmennyiségét az örvényközéppontok képviselik.

Ezek az örvénylések a hatókörükön belül kigyűjtik az ősatomi közeg anyagát, és azt a középponton (az örvény űrtengelyén) keresztül felgyorsítva a tengely két vége irányában jetek (gerjesztett részecskesugarak) formájában kifújják. Az örvénylés síkjában az anyag spirálisan áramlik az örvényközéppont felé, és közben egyre gyorsul. A végső gyorsulást az örvényközéppont űrtengelyének falában (hasonlóan a tornádókhoz) éri el. Az így felgyorsult anyag annyira gerjesztett, hogy a spektrum minden tartományában sugározni kezd. (Ezeket észlelik a teleszkópjaink.) A jetek anyaga a középponttól eltávolodva, az ősatomi közegnek a kigyűjtött térbe való beáramlásával szemben haladva lelassulnak, és spirális pályán visszatérnek az örvény gyűjtősíkjába (akkréciós korong). Az anyagnak ez a körforgása egy fánkforma áramlási teret hoz létre, amelyet az ősatomi közeg vesz körül. Az örvénylések összessége alkotja a Dinamikus Univerzumot, amely lassan halad és tágul bele a Statikus Univerzum végtelen ősközegébe. Azaz a Dinamikus Univerzum inhomogén, anizotróp és határolt, de körülötte a Statikus Univerzum homogén, izotróp és végtelen. A két Univerzum határán a kifelé sugárzó és a befelé áramló anyag találkozik, és egymást gerjeszti. Innen származik az a hőmérsékleti háttérsugárzás, amely megakadályozza, hogy rajta túllássunk. Kivéve azt az irányt, amerről a Dinamikus Univerzum halad előre a Statikus Univerzumban. Ott ugyanis nem éri el egymást a két közeg.

Az örvénylés gyűjtősíkjában az ősatomok a kezdeti lassú áramlásban egymással összeérnek, puhán ütközve összetapadnak, és megkezdődik az összetett anyag keletkezése.

A keletkezés során a következő szubatomi részecskék felépülése valószínűsíthető. Négy ősatom egy tetra-ősatommá áll össze, amelynek alakja, ha az ősatomot pontszerű gömbnek feltételezzük, akkor egy szabályos tetraéder. A következő nagyságrenden megint egy gömbrészecske, a neutrínó jön létre, amelyből négy egy tetra-neutrínóvá áll össze. Ez lehet az a részecske, amelyet mi fotonként ismerünk. A következő nagyságrenden (egy nagyságrend átmérőben hússzor nagyobb gömböt jelent) az elektrínó, az elektron egynegyedét kitevő gömbrészecske keletkezik, amelyből négy alkotja az elektront, amely szintén tetraédert formáz. A következő nagyságrendet a proton, mint gömbrészecske képviseli, amelyből két neutronnal (amely a protonnal azonos, de „beépített” elektronnal rendelkező részecske) létrejön az Alfa részecske, azaz a Hélium tetraéder formájú atommagja. Innentől az általunk már ismert elemek atommagjainak a felépülése következik. A részecskesorozat (látható, hogy szabályosan ismétlődő sorozatot alkotnak) gömb formájú tagjai még áramlási sebességek mellett is áthatolnak az anyagon, szinte egyáltalán nem ütközve más részecskékkel. Minél kisebbek, annál kevésbé hatnak az atomokból álló anyagra. A tetraéder formájú részecskék nem áthatolók.

Minden részecske egyben közegalkotó is. Ezek alapján a Dinamikus Univerzum egészét a következő közegek hatják át. (Ezek alkotják az úgynvezett Sötét Anyagot, áramlásaik pedig a Sötét Energiát.) Az ősatomi, a neutrínó és az elektrínó közeg, mint áthatoló közegek, valamint a tetra-ősatomi, a tetra-neutrínó (foton) és a tetra-elektrínó (elektron), mint nem áthatoló közegek. Minden közegben létezik egy belső határsebesség, amelyet a saját közegalkotó részecskéi nem képesek átlépni (ugyanúgy, mint a levegő molekulái a hangsebességet), bármekkora legyen is a gerjesztésük. Ez a határsebesség a foton közegében a fénynek a vákuumban (ősatomi, neutrínó és elektrínó közeg keverékében) mért sebessége. Ezt a sebességet azonban a fényközeg áramlása is befolyásolja, ugyanúgy, mint a hangot a szél.

A közegek mindegyike felelős valamilyen ismert jelenségért. Az elektromágneses hullámokként aposztrofált jelenségek a fényközegben jönnek létre. A mágneses jelenségekért az elektrínó közeg, az elektromosakért az elektronközeg a felelős. Az áthatoló közegek, beleértve az elektrínó közeget is, pedig a gravitációt hozzák létre. A közegeknek ugyanis kétféle mozgásállapotuk lehet, amely főleg a sebességében különbözik. Az áthatoló közegek áramlási sebességgel mozogva létrehozzák a gravitációt, míg részecskéik sugárzási sebességgel mozogva akadálytalanul, kölcsönhatás nélkül száguldanak át a tömör anyagon is. Ezért nem észleljük például a gyors neutrínót, míg a lassú párja részt vesz a gravitáció létrehozásában.

Az így összeállt részecskék folyamatosan áramlanak át az örvények űrtengelyén (fekete lyuk). A kisebb örvénylések gyorsító ereje nem olyan nagy, hogy minden beléje került anyagot képes legyen jetek formájában kisugározni. Az űrtengelyben az anyag torlódik, és szilárd anyaggá áll össze, amelyhez egyre több részecske tapad, ahogyan beleütközik. Ezek főként a lassúbb részecskék. Mellettük folyamatos a gyors részecskék jetekben való kiáramlása is, amely az összeállt anyagot hőmérsékleti tartományban gerjeszti. A bennragadt részecskék halmazából plazma keletkezik. Ekkor az anyag gerjesztése már a középpontban is akkora, hogy megindul a látható fény tartományában való kisugárzás is, és az örvényközéppontban rekedt anyag felfénylik (nóva). Így keletkeznek a csillagok. Mivel a kisebb örvénylések a nagyoknak a peremén, a statikus ősatomi közegben leperdülő örvényléskéntkeletkeznek, maguk is foglyai a nagy örvény spirális mozgásának. Az így keletkezett csillagok összessége alkotja a nagy örvénylésekből létrejövő galaxisokat.

Mivel az örvénylésekből a kisebb örvények mindig az örvénylés áramlásának a statikus közeggel érintkező legszélén keletkeznek és válnak le, a galaxisok közepéhez legközelebb levő csillagok a legrégebben keletkezettek, a legtávolabbiak pedig a legfiatalabbak. Az örvényáramlás itt nem részletezett jellegzetessége miatt a csillagok karokba rendeződnek. Ugyanúgy, mint a földi folyók örvényeiben a falevelek. A karok nem a középpont felé való áramlás irányának a nyomvonalát jelzik, hanem a sűrű spirális (archimédeszi) nyomvonalaknak azokat a csomópontjait, ahol egymásra hatnak a spirál közel párhuzamos pályáin haladó csillagrendszerek. Az örvények nem száguldoznak a Dinamukus Univerzumban, hanem az eredeti hatás irányában egymástól széttartó pályán sodródnak. Ezt nevezték el a nemrégiben felfedezett Sötét Áramlatnak.

Ennyi előzetes után most már rátérhetünk arra, hogy mi is történt, és mi történhet most a Naprendszerrel, a Nappal és a Földdel.

A Nap egy viszonylag kései gyermeke a galaxisunknak, a Tejútrendszernek. Mivel jóval beljebb helyezkedik el, mint a galaxis aktív pereme, ezért csillagkeletkezés a közelében már nem zajlik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is hat rá a galaxis haladása és spirális áramlása, valamint ezek kölcsönhatása a kigyűjtött térrészbe befelé elindult sugárirányú anyagbeáramlással. A Naprendszer időről időre belekerül abba a szembeáramlásba, amelyet a karok előre mozgása és a galaxis haladó mozgása együttesen hoz létre.

Mielőtt ennek a hatásaira rátérnénk, előbb nézzük meg, hogy milyen is a Naprendszer most, hogy láthassuk, milyen folyamatok zajlanak benne, és azok hogyan fognak reagálni a külső hatásokra.

A Napunk egy teljesen közönséges csillag, éppen olyan, mint a többi. Azok ugyanis csak annyiban különböznek tőle, amennyiben az őket létrehozó örvénylés nagyobb, vagy kisebb volt, mint a Napé, és abban, hogy maguk és a rendszereik a fejlődés melyik szakaszában tartanak. A teljesen átlagos csillag pedig a következőképpen néz ki. Az anyaga plazma, ahogyan már említettük, és ez a plazma folyamatosan gerjesztett a belecsapódó, a Nap által kigyűjtött térrészbe a Nap irányába beáramló közegek részecskéi által. A nem áthatoló közegek kívülről, az áthatoló közegek részecskéi belülről gerjesztik az anyagát, és nem hagyják hűlni. A Nap ezt a gerjesztést nem bírja mind megtartani, és a felszínéről folyamatos részecske kisugárzással (napszél) vezeti el. Nem képes azonban minden gerjesztést elvezetni, és a beleütközött, mélyére jutott részecskék is benne maradnak, miután a mozgási energiájukat ütközéssel leadták. Így a Napunk folyamatosan hízik a mai napig is. Az anyaga még így is háborog a hatalmas gerjesztéstől, ezért áramlik, amely részben az őt keletkeztető örvény hagyatéka. Noha forogni látszik, valójában nem forog, hanem belsejében ugyanaz az áramlás zajlik, ami még örvény korában jellemző volt rá. Az örvény gyűjtőkorongjának megfelelő „egyenlítőjén” lassabban, a belsejében egyre gyorsabban, és a tengelyvégek közelében is gyorsabban áramlik az anyaga mind a felszínen, mind a belsejében. Ezt látjuk mi forgásnak.

A rendszert az ősközegek részecskéi középpont felé tartó sugárirányú beáramlásának és a Nap sugárirányú kisugárzásának ütköző zónája határolja minden irányban. A Naprendszer (és minden csillagrendszer) egy torló-zónával határolt zárt örvényrendszerré fejlődött az eredeti nyílt örvényrendszerből. Csak ezen a torló-zónán átjutó hatások (részecskeáramlások) azok, amelyek a Napra és bolygóira hatni tudnak. De mik ezek a hatások, és hogyan hatnak? Ehhez tudnunk kell, hogy hogyan is jöttek létre a Nap bolygói.

A Nap egy örvény középpontjában létrejött égitest (a működő fekete lyuk a mai napig ott van a középpontjában), ezért az örvénylésének a mindenkori szélén leperdülő örvénylések keletkeztek. Az elsőből jött létre a Merkúr. A Nap örvényrendszere ekkor rövid ideig lehetett kitéve a Statikus Univerzum szembeszelének, mert a bolygó kicsi lett. Ugyanúgy jött létre, mint a Nap, rövid ideig maga is egy kis nap volt, de azután igen gyorsan kihűlt, felszíne bekérgesedett. A következő leperdülő örvényből jött létre a Vénusz a következő gyűjtőperiódusban. Harmadiknak a Föld, negyediknek a Mars jött létre, amely szintén rövid gyűjtőperiódus eredménye, ezért kisebb, mint a Föld. A következő periódusban a Mars után egy bolygó keletkezett, amely azonban a következő bolygó, a Jupiter keletkezésekor darabokra tört. A Jupiter méretéből és abból következtetve, hogy saját kis bolygórendszere (holdak) van, egy hosszú ideig tartó, heves gyűjtőperiódusban jött létre. (Akkoriban a Jupiter maga is egy szabályos kis csillag volt. Aki akkoriban a Naprendszert figyeli, kettős csillagrendszernek gondolhatta volna.) Létrejöttét mindegyik belső bolygó megszenvedte, a Föld is. (A hatásokról később szó lesz.) A Szaturnusz hasonlóan hosszú gyűjtőperiódusban született, amely azonban hirtelen érhetett véget. Ezért a mai napig gyűrűi vannak. És így tovább. A két legutolsó gyűjtőperiódusban már nem keletkeztek bolygók, mert az örvény külső ívének sebessége lassan lecsökkent, és már nem volt képes leperdülő örvényt létrehozni. Emiatt az anyag hidegen összeállása zajlott magában a Nap örvényrendszerében, a külső íven, amely előbb a Kuiper aszteroida övet, majd utoljára az Oort felhőt volt csak képes létrehozni. Ebből arra lehet következtetni, hogy további bolygókeletkezés már egy újabb gyűjtőperiódusban sem várható.

Az alábbi kép jól illusztrálja, hogy a Kuiper öv és az Oort felhő is egy örvényrendszer részei a Naprendszer körül.

Amint láttuk, a Naprendszerben keletkezett bolygók megtartották eredeti helyzetüket az örvényrendszernek azon a pályáján (spirális fordulatán), ahol keletkeztek. Ez annak tudható be, hogy az örvénylést a rendszer egészében felváltotta a részecskéknek kétirányú, egymással szemben zajló ki és beáramlása. Ezzel a Naprendszer elkészült, zárt rendszerré (buborékká) vált. Időközben egyre beljebb is került a galaxisnak abban a karjában, amelyben jelenleg is van. A gyűjtőperiódusokban (amikor ez a kar előre haladt a galaxis haladási irányával egyező irányban) tőle kijjebb egyre több új csillag keletkezett, tehát a gyűjtés a naprendszertől egyre kijjebb, távolabb került. Ezzel egy nyugalmas, kevésbé viharos zónába került, ami nem jelenti azt, hogy nem érik további hatások, csak azt, hogy sokkal gyengébben, mint azelőtt.

Idáig érve persze felmerül a kérdés, hogy hogyan keletkezett a bolygók összetett anyaga, az atomok sokasága, és hogy hol van a gravitáció. A részletekre itt nem kitérve annyit érdemes tudnunk, hogy az anyag a tapasztalatok szerint mindig hűlés során keletkezik (Ezt a kémikusok és a kristályosodással foglalkozó geológusok jól tudják.) Minél magasabb a hőmérséklet, annál erősebben távolodnak egymástól a részecskék, ezért magas hőmérsékleten semmi nem keletkezik, inkább minden felbomlik. Az összetett anyag, a kémiai elemek kohói ezért éppen a bolygók, amelyek hűlése lehetővé teszi az anyag felépülését, nem úgy, mint a Nap, ahol hűlésről (egyelőre) szó sem lehet. A már az űrben (hidegen) is keletkező elemi gázokon és a szénen túlmenően az elemek a már bekérgesedett bolygók kérge alatt, majd a felszínre kikerülve a kéregben keletkeznek ott, ahol a gerjesztés szintje olyan alacsony, hogy a szükséges elektronokat már fel tudják venni, azaz azok nem olyan mértékig gerjesztettek, hogy megszökjenek még a légkörből is.

A gravitáció viszont más kérdés. A létrejöttéért az áramlási sebességgel a Nap irányában mozgó áthatoló közegek és a sűrű anyagból álló testek közösen felelősek, ezért csak azok közelében tapasztalható. Addig, amíg ez a kettő nincs együtt, gravitáció sincs. A jelenség ugyanis (mint minden más jelenség) a szükséges feltételek hiányában nem jön létre. A működése egyszerűen megérthető. A Földre minden irányból érkezik a lassú közegek áramlása, amely a Föld anyagán átszűrődik. A túlsó oldalra érve intenzitása gyengébb, mint a másik irányból vele szemben érkező áramlásé, ezért a kettő között különbség van az utóbbi javára. Ennek a különbségnek a nyomását érezzük minden sejtünkön, ez tapaszt minket a Földhöz. Az áramlások árnyékolhatók és szűrhetők. A Föld sem tesz mást. Anyagával árnyékolja, szűri  az egymással szembeni áramlások egyik összetevőjét. Amikor a Nap, vagy a Hold felől érkezik a már általuk szűrt, és intenzitásában gyengébb áramlás, annyival lesz gyengébb a gravitáció azokon a területeken, amelyeket ezek az égitestek árnyékolnak. A gravitáció tehát nem önálló entitás, erő vagy energia, hanem egy közeg és egy sűrű anygú test kölcsönhatásának eredménye. Ráadásul önállóan semmilyen szerepet nem játszik abban, ami most a Földdel és a Naprendszerrel történik. (Mellékesen: a Föld közepén a mai napig ott van az őt létrehozó örvénylés gázzal teli űrtengelye, a fekete lyuk. Jelenleg körülötte áramlik a plazma, és benne a gravitáció értéke zéró. A nehezebb elemek – a zárt térben a tartályával együtt forgatott folyadék megfigyelése alapján – a kéreg alatt gyűlnek össze egy széles sávban, nem pedig a test központi magjában.)

És most végre valóban rátérünk, hogy a fentiekre figyelemmel mi történik, mi történhet most a Naprendszerrel, és különösen a Földdel. Lehetséges-e, hogy egy újabb gyűjtőperiódus kezdetén van a Naprendszer?

Amennyiben a Naprendszert is tartalmazó galaxis-kar, vagy annak legalább a külső harmada olyan állásba fordult, hogy részben már ki van téve a Statikus Univerzum ősatomi közege „szembeszelének”, akkor valóban egy újabb gyűjtőperiódusnak nézünk elébe. Ugyanez a helyzet, ha a Naprendszer alul vagy felül „kidugta a fejét, vagy a lábát” az őt a menetszéltől eddig hatásosan elárnyékoló galaxis-karból. (Mint egy motoros a kamion mögül.) Ebben az esetben megérthetők azok a szokatlan jelenségek, amelyeket a közelmúltban a Nap működésében, a Jupiteren és itt a Földön is tapasztalunk. (Napciklus eltolódása, Jupiter sávjának eltűnése, tektonikus és vulkáni aktivitás növekedése a Földön, stb.)

Milyen hatással lehet egy újabb gyűjtőperiódus a Földre? Szerencsére olyan drasztikus hatások már nem érhetik, mint a korábbi gyűjtőszakaszokban, amikor pl. a Jupiter keletkezése teleszórta a belső bolygókat a széttört 5. bolygó kőzáporával, hiszen a naprendszer már nem gyűjt anyagot. De olyan sem, amely a gravitáció drasztikus, hirtelen megnövekedésével kipusztította a dinoszauruszokat. Sőt még olyan sem, amely a Földet körbejáró tengerárjával a jégkorszak végi állatokat kipusztította. Várható azonban (szerencsére az ekliptika síkjában) a gravitációt és a Nap gerjesztését okozó közegek intenzitásának növekedése. Azért szerencsére, mert a Jupiter és a Szaturnusz rendszere, valamint a Kuiper öv és az Oort felhő együtt már eléggé hatásos szűrők a Naprendszer külső határvidékén.

A megnövekedett intenzitású beáramlás gerjesztő hatására a Nap a kisugárzásának az erősítésével válaszol, hogy az extra gerjesztést magáról elvezesse. Ezzel a Földet is erősebb sugárzás fogja érni. Mindemellett, a Napnak a nyugodt időszakban mutatott lassú „hízása” is felgyorsul. A Jupiter árnyékoló hatása okozta 11-12 éves periódusa is felborul. A nyugodt és a heves naptevékenységi szakaszok között megnő a különbség, különösen a ránk nézve káros sugárzások erősségében. A gravitáció kezdetben kis mértékben, majd egyre erősebben megnő az egész rendszerben, itt a Földön is. A Hold és a Nap gravitációs árnyékoló hatása megnövekszik, így a tengermozgások hevesebbé válnak, a hullámok és az árapály magasabbá válik. A folyó vizek romboló, erodáló ereje is megnövekszik.  Az eddig stabil löszfalakat, gátakat az erősebb gravitáció hatására mélyebbre szivárgó vizek erősen erodálni fogják. A Föld anyaga a megnövekedett belső gerjesztésre egyre hevesebb lemez-tektonikai, és vulkáni aktivitással válaszol. Bolygó-szerte beindulhat régen alvónak tartott vulkánok működése is, új vulkánok jöhetnek létre. A vulkánok magmája forróbb lesz, és kevésbé viszkózus. Mindennapossá válhatnak a földrengések olyan helyeken is, ahol már régen nem tapasztalták. Természetesen ez fokozatosan történik, ahogyan haladunk bele a gyűjtőszakaszba. A megnövekedett beáramlás megzavarhatja a Kuiper öv, de a kisbolygó öv égitesteinek pályáját is. Ezért nem zárható ki a Föld pályáját elérő kisbolygókkal való ütközés sem.

Általában minden időjárási jelenség hevesebbé válik. Az eddig csak magas-légkörben előforduló heves jelenségek közelebb kerülnek a Föld felszínéhez. A repülés alacsonyabb légtérbe szorul, és erősen időjárásfüggő lesz. Gyakoriak lesznek a heves viharok, különösen a forgószelek, még a szárazföldi területeken is. A villámlások gyakorisága és erőssége is megnő. Az áramszolgáltatás és a kommunikáció sok zavart fog szenvedni. A légnyomás általánosan emelkedni fog, és a felmelegedés erősödik. A még megmaradt jégsapkák olvadása felgyorsul. A tengerszint a vártnál is jobban fog emelkedni, és üteme is gyorsabb lesz. Az erősebben párolgó vizek jelentősen nagyobb felhőtakarást eredményeznek, amely az üvegházhatást a sokszorosára növeli. A vízpára ugyanis sokszorosan erősebb üvegházhatású gáz, mint a széndioxid.

Emelett olyan másodlagos és harmadlagos hatások is jelentkezhetnek, mint a Japánban nemrégen lezajlott, földrengés okozta cunami, és annak másodlagos hatása a Fukusima reaktor balesete. (Az ilyen balesetek további következményeiről olvashatunk a http://www.tlakopan.fw.hu/ honlapon.) A tengerszint emelkedése mellett a kéregmozgások következtében sok partvonal víz alá kerül, de lesznek olyanok is, amelyek kiemelkednek. Kikötővárosok veszíthetik el a tengerpartjukat.

Szerencsére a belső gerjesztés megnövekedése miatt a Föld mágneses tere is felerősödik (a magma, a köpeny anyaga kevésbé lesz viszkózus a gerjesztés miatt, és a már akadozó áramlásai is egyenletesebbek lesznek), ami részben megerősíti a káros sugárzás elleni védelmünket, és megóv a légkör elszökésétől is.

Mindezeket természetesen csak akkor okozza a fentebb leírt jelenség, ha az egész Naprendszer helyzete valóban megváltozott a galaxis-karban, vagy maga a galaxis-kar fordult a fentebb írt helyzetbe. Erre a csillagászok tudnak válaszolni, amennyiben képesek ilyen adatokat megállapítani és egymással összevetni.

Mindenesetre bőven vannak arra utaló jelek, hogy a világegyetem és a Naprendszer is a fentebb leírt módon jött létre. Az örvényben való keletkezés velejárója ugyanis a jetek megszűnte után a galaxisok (és a Naprendszer) középső régiója felett és alatt maradvány gázfelhők léte, amely abból az anyagból áll, amely már nem tudott visszatérni az örvény gyűjtősíkjához. Ilyen anyagfelhők (hidrogén) észlelhetők több galaxis felett és alatt is. De ilyen a sötét anyag, a sötét energia és a sötét áramlat felfedezése is. A Japán földrengés nagyszámú és szokatlanul erős utórengése is arra utal, hogy egy nagyobb léptékű folyamat vette kezdetét, amelyben a tektonikus lemezek mozgása is felgyorsult. Ezen kívül: amennyiben valóban gyűjtőperiódus kezdődött, és az észlelt anomáliákat az okozza, akkor a Naprendszer haladási irányában az Oort felhő anyagának hamarosan gerjesztetté kell válnia, amely a Földről is észlelhető lesz több hullámtartományban is. Az sem zárható ki, hogy a látható fény tartományában is.

Reménykedjünk, hogy nem ez a helyzet....a remény hal meg utoljára. 

A cikk 5 évvel ezelőtti....nézz körül, mi vált  azóta valóra?

 

http://nuclearmorphology.hu/

—————

Vissza