A Teremtés keletkezésének oka..

 

Ami a szellemek sorában történt, az volt a teremtés keletkezésének az oka.

 

Mindaz, ami szellemi és anyagi módon végbement az egész Univerzumban.

 

A teremtések előtt csak a Szellemi Birodalom létezett.

 

Ez a Birodalom a megmérhetetlen boldogságok világa volt, ahol a szellemi lények

örültek létezésüknek, és ahol erő és világosság birtokában rendeltetésüknek

megfelelően alkothattak.

 

Ez az „alkotás” megint szellemi teremtés volt, gondolatok és eszmék megvalósítása, ami Isten lényéből áradt hozzájuk, és amit mérhetetlen boldogságban csak végbe kellett vinni, mert rendelkezésükre állt az erő, és szabad akaratukat is használhatták.

 

A szellemi lények eme boldogság állapotának soha nem kellett volna megváltoznia, nem kellett erejük korlátozottságától, sem a világosság csökkenésétől félniük, amíg Istenük és Teremtőjük iránti szeretetük változatlan maradt; és Isten szeretet-világosságával átsugározta őket.

De egy olyan állapot lépett fel, amikor a lények számára egy új aspektus

/ körülmény / jelentkezett.

 

Ugyanis Lucifer, - a Fénylátó aki az örök Istenség első teremtett lénye volt-, az Istenség lényét bizonytalannak állította a lények szeme elé – mivel az Istenség nem volt látható – és önmagát kiáltotta ki annak, akitől minden szellemlény származott. 

 

A lényektől pedig azt követelte, hogy őt mint Istent és Teremtőt elismerjék.

 

A lények pedig ellentmondásba kerültek, mert szeretetük annak szólt, aki őket teremtette, azaz Istennek.

 

 Lucifer állítása megzavarta őket, mivel Lucifer világosságban és fényben sugárzott előttük, és egy fölötte álló lényt ők sem láttak. /az alacsonyabb szellemi szinteken lévők nem láthatják tisztán a magasabb régiókban lévőket./

 

Lucifer egyike volt a leggyorsabb fejlődést produkáló, tehát a legmagasabb Bölcsességi szintre eljutó Szellemlényeknek.

 

Szó szerint, mint a szivacs, úgy  szívta magába az új, és mégújabb Bölcsességelemeket, így már kezdetben kiemelkedett Szellem-társai közül. 

 

De, ekkor még a lényekben  bennük volt a felismerés világossága, és ennek következtében Lucifer állítását is kételkedéssel fogadták.

 

A világosság fázisa rövid zavaros szakasszal cserélődött bennük, és minél inkább átadta magát a lény a zavaros gondolatoknak, annál hosszabbak lettek az elsötétült gondolkodás fázisai - de, olyan is akadt, akinél megtisztultak a gondolatok, és a lény a legvilágosabban felismerte igazi eredetét.

 

Ezeket Lucifer már nem tudta megzavarni felismerésükben. 

 

Minél közelebb jutott Fénylátó a Bölcsesség Fényéhez, annál inkább elkápráztatta,

 

s annál inkább felébredt benne a vágy: megszerezni, birtokolni, s bírni az abban rejlő Erőt.

Mint a legmagasabb fejlettségi szintet elért Szellemlény, magasabb fokon is használhatta a Bölcsesség-elemeket, nem a Tökéletesség legmagasabb szintjén,

melyet elérhetnek a szellemi lények, tehát nem a VII. szféra szintjeit, de így is magasabbra emelkedett, mint Szellem-test testvérei, s ennek tudatában is volt.

 

Ez a tény fogalmazta meg benne a későbbi Bűn csíráját, azaz:

 

a szellemi büszkeséget, a spirituális gőg alapját.

 

S épp ez volt a hiba!

 

Nem megismerni, kielemezni, s mint tökéletesen megértettet:

önvalójába (Szellemi Valójába) építeni akarta a Bölcsesség új, és mégújabb elemeit:

 hanem már csak elérni, megszerezni!

 

Azok Legfelsőbb szintű Lényege már nem érdekelte! 

 

Igy Bölcsessége-vagyis tudása-,csak mennyiségi és nem minőségi volt.

 

/Úgy ,ahogyan sokan tanulnak, vasszorgalommal az egész könyv tartalmát betanulják, 

s fújják azokat betűről-betűre, de nem értve azok lényegi tartalmát. mennyiséget tudnak,

de nincs mögötte minőség./

 

 Ám egy bizonyos pont elérése után, mindinkább  azt kívánta, hogy a Teremtőnek

 

kijáró tiszteletet árasszák felé is a magánál gyengébbnek látott Szellem-lények.

 

A legmagasabb szintű Bölcsesség rezgés-szintjére emelkedve (minden köztes 

 sikot kihagyva) magához vonzotta ama Bölcsesség egy elemét, annak egy parányi

szikráját.

 

  Ahhoz azonban  gyenge volt hogy , a Felismerést nem a Valós Bölcsesség

iránya, tehát a Fent értelmezése szerint zárta magába.

 

Mert célja már nem a Szeretet mind magasabb rezgésszintre való

csak önnön dicsvágyának betöltése volt.

 

A  magához vonzott, s magába szívott, -bár a Legfelsőbb szintű Lényeget már nem

tartalmazó, mert számára kibonthatatlannak maradt -Bölcsesség-elem birtokában

követelte, hogy a  Teremtő emelje egy szintre önmagával, 

hogy ő is a Hármas EGY-ség felé áramló, a Leghatalmasabbnak kijáró

tiszteletet kapja. 

 

 

Nem a Szeretetet, ami a Teremtő egyetlen “követelése” teremtményei felé!!

 

Nem azt követelte, benne már nem a Szeretet gondolata,  csak a tisztelet iránti

vágy élt, mert már csak azt volt képes érzékelni;

 

hisz ő is csak tisztelte, de nem szerette a Teremtőt…)     

 

Tehát valóban Fénylátó birtokába került a Legmagasabb rendű Teremtő Erő egy

kicsinyke eleme; és mégsem élhetett azzal, mert nem élt benne a Teremtő

Bölcsességének legmagasabb fokú ismerete.

Márpedig a Teremtés legbensőbb Lényege ez:

 

A Legmagasabb rendű Bölcsesség erejének Lélek-szintre emelése!

 

E két LÉT-ELEM összessége az Örök Élet Egyedülvaló alapja,

s e kettő nem létezhet egymás nélkül, mert e kettő kiegészíti és erősíti egymást,

külön nem képesek a lét megfogalmazásához szükséges rezgésszintre emelkedi,

ill. azt az Örökkévalóságban megtartani.

Minthogy Fénylátó, e lázadó szellem e Legmagasabb rendű Bölcsességnek nem volt

birtokában, ha felemelkedhetett is egy pillanat tört részéig,de  nem volt képes megmaradni

a Teremtő, tehát az Isteni Bölcsesség rezgésszintjén.

 

Vissza kellett térnie a maga addig elért szintjére, és vissza is tért, de már a legfelsőbb szintű

Bölcsesség bizonyos fokú, és bizonyos formájú  ismerője, vagyis a Tökéletes Tudás egy

elemének birtokosaként.

 

Sikertelensége azonban nem azt eredményezte, hogy elgondolkodott volna azon,

hol követett el hibát, de azt, hogy a Teremtő ellen fordult, s mint az Erő birtokosa,

lázítani kezdte a nálánál alacsonyabb szintet elért, de hozzá hasonlatosan többre

vágyó Szellem-lényeket.   

 

        Az talán természetes is, hogy Fénylátó a nagyobb tudással bíró, tehát a magasabb szintet

elért szerepében fölébe igyekezett kerülni testvéreinek, akik elhitték: valóban a Titok

teljességének ismerője, akit a Teremtő méltatlanul zár ki a legmagasabb szintről.

 

A lázadás magja tehát el volt vetve, és Fénylátó még szította is a tüzet: 

senki sem juthat be az Istennek zárt “kertjébe”, mert az Isten féltőn őrzi azt.

 

 Testvérei közt híre kelt,hogy ő a Titok Ismerője.

Fénylátó azzal igyekezett maga mellé állítani a gyengébb, ingatagabb, vagy éppen dicsvágyóbb

Szellem-lényeket, hogy megígérte nékik:

 

“kezükbe adja a Titkot", hogy ők is élhessenek azzal.

 

cserébe azt az irányt kell kövessék, s akként kell Teremtsenek, amiként ő mondja nékik,

hogy a Teremtés "tökéletes" legyen…

 

Sokan nem hittek neki ,de a többiek hamarosan hatalmába jutottak és hozzá csatlakoztak, benne Teremtőjüket és Istenüket látták, és védekeztek a világos pillanatok ellen, amelyek többször is megismétlődtek, mielőtt a végleges mélybe való bukás megtörtént.

 

  

 Nemcsak tulajdonba akarta őket venni, hanem a lényekben zavarossá akarta tenni a világosságot is, ami határozottan tudatta velük, hogy honnan erednek.

 

Sikerült is neki a lényeket olyan belső ellentmondásba keverni, ami elvette boldogságukat, és akadályozta alkotó tevékenységüket, míg aztán végleg el nem kötelezték magukat „uruk” számára.

 

Ezáltal a lények és a „világossághordozók” is elvesztették erejüket és világosságukat, és a sötétségbe buktak.

 

Ez a szellemi folyamat, amit most nagy vonásokban elmagyaráztam, ez volt a számtalan szellemi és anyagi fajtájú teremtés oka.

Ezek a teremtések csak átformált, elbukott szellemiek.

 

Az Istentől való elbukás tehát egy végtelenül nagy távolságba való jutás tőle, ami a maga szubsztanciájában állandóan keményebb lett, minél messzebb esett tőle.

 

Ezt úgy kell érteni, hogy az Istenből való erő, ami mindig aktívabb tevékenységre sarkallt, ezt a szellemit már nem indította el, mert maga védekezett ellene.

 

Ezért a tevékenység megállt, megmerevedett a mozgásképesség, - az élet – és ami visszamaradt, az egy teljesen elkeményedett szubsztancia volt; bár eredetileg Isten kisugárzott ereje, ám most már teljesen hatástalan.

 

De Isten szeretete és bölcsessége eredetileg a szelleminek más rendelkezést 

adott,egy akarata szerinti megállás nélküli tevékenységet,

ami egyúttal a lény akarata is.

 

A szellemlények viszont e rendelkezés ellen dolgoztak.

 

Erejüket istenellenes akarat szerint akarták használni, de már

nem tudták megtenni,

mert a bukás által elvesztették erejüket.

 

/Lucifer az Erő használatát a maga módján tanította meg követőivel,

ekként míg az ERŐ azaz a Bölcsesség a Lélekkel megerősítve az ÉLET forrása volt,

ugyan az a Bölcsesség a negatív gondolati irány elemeivel betöltve

már az Élet ellentétét: 

a fokozatos pusztulást, a Szellemi Erők leépülését eredményezte.

 

Amilyen szinten, és amilyen mértékben éltek az ellentétes irányúvá tett Gondolati

energiával, olyan mértékben merült el bennük a pozitív irányú- a Lélek 

erejével használt -  Bölcsesség-elemek ismerete, annak emléke.

 

Lassan betöltötte őket a Fent erejével ellentétes Lent ereje,

a Lélekkel átitatott  Bölcsesség Fényének helyére a

 gyűlölettel átitatott ál-bölcsesség sötétje.

 

 

 

 Lucifer, aki a Fény Látója, a Fény Ismerője; majd a Fény Őrizője volt

(tehát nem birtokosa: csak ismerője, látója a Fénynek)

épp úgy visszaélt tehát a Teremtő végtelen Szeretetével és  bizalmával,

amiként évmilliárdokkal később Júdás a FIÚ Szeretetével és bizalmával.

 

De amiként Júdás esetében a FIÚ; akként Fénylátó esetében a Teremtő

 

is maga választotta ki őt (“a FIÚ csak akként cselekedhet,

 

amiként azt az Ő Atyjától látja”…), mert amiként a megváltáshoz kellett,

 

hogy Júdás alkalmat kapjon a Mester elárulására,

 

akként kellett alkalmat kapjon Fénylátó is, hogy a Teremtő ellen forduljon.

 

A bukás lehetősége ugyanis már a Teremtés előttől ismert volt

a Teremtő előtt;

 

vagyis mint lehetőség, előbb - utóbb valóság-szintre emelkedett volna.

 

Nem “véletlenül”, és nem “váratlan meglepetésként” történt

tehát az, ami történt: Istennél ilyesmi nincs!

A Teremtő tudta, hogy a történés be kell, hogy következzen,

 

és Ő Maga lépett elébe az eseményeknek, hogy a gyenge, ingatag

és becsvágyó, a hataloméhségre hajlamos  Szellem-lények ekként

már az Út,tehát a Felsőbb szintű Bölcsességi fok elérése előtt

kiválasztódhassanak.

 

Igy még ideje-korán kiforrhasson, s ki is égehesen bennük mindaz 

 

a történések-megfogalmazta Szellemi “jellemvonás”,

 

amely egy későbbi stádiumban, tehát a Szellemi fejlettség egy

 

magasabb szintjén felbukkanva sokkal komolyabb, és sokkal nehezebben

 

(már hogy a Szellem-lények számára nehezebben) visszafordítható

 

Történés felé sodorta volna őket…

 

Amiként mondtam ugyanis: a bukás szinte “törvény-szerű” volt; 

ámde nem volt kötelező!

 

Minden Teremtett Szellem megkapta Istentől

a szükséges Szellemi Erőt ahhoz,

hogy ellenálljon Fénylátó hívó szavának.

 

 

Nem álltak ellen sokan,ezért Isten segítsége kellett megint.

 

 Isten szeretete most ismét megfogta a teljesen "megkeményedett szellemit",

aki már önmagát sem ismerte föl, és már csak egy Istennek ellenálló,

összepréselt szellemi szubsztancia volt.

 

Isten szeretetereje szétválasztotta egymástól ezeket a szubsztanciákat,

 

és ezekből a legkülönfélébb teremtményeket hozta létre.

 

Tehát mintegy a belőle kisugárzott erőt alakította át.

 

Minden egyes teremtett dolognak megadta a rendeltetését,

ami a muszáj–törvényen keresztül teljesült.

 

Így a szétszóródott és feloldott szellemit tevékenységre kényszerítette,

 

de minden öntudat nélkül, bár annak mint lény birtokában volt.

 

 

A teremtett dolgok alapjában ugyanazok, mint amit Isten az őskezdetben

mint „lényt” indított el, csak ami a tökéletességet illeti, egy teljesen

megváltozott állapotban van.

 

Mert minden teremtett dolog az, vagy benne rejlik egy tökéletlen szellemi,

aki Istenhez visszatérőben van.

 

A tökéletes szellemi lénynek nincs szüksége anyagból való teremtett dologra,

saját maguk csak kihelyezik magukból az eszmét és gondolatot.

 

De ezek csak akaratuk és gondolkodásuk szellemi termékei,

hozzátéve határtalan erejüket.

 

Olyan világ volt ez, amelyben csak „tökéletes” lény mozgott.

 

Semmiféle hiány, semmiféle lehatároltság, és semmi fogyatékosság nem volt benne.

Ezek akkor léptek előtérbe, amikor már az Univerzum Istentől elpártolt

lényeket hordozott, és ezeknek mint tökéletlen szellemieknek, burkokra volt

szükségük, amelyben tevékenységre lettek kényszerítve.

 

Ahol tehát valamilyen forma található, abban tökéletlen szellemi van száműzve.

 

Minél szilárdabbak ezek a formák, annál keményebb és Isten-ellenes a

benne megkötött szellemi.

 

De maga a burkoló forma, az anyag is ilyen tökéletlen szubsztanciákból áll,

 

melyeket csak Isten szeretetereje tart össze, hogy a célt szolgálja:

 

tehát szellemi lény hordozója legyen, és azt felemelkedésében segítse.

 

Minden szubsztanciát az isteni szereteterő takar, de nem hat rájuk

kényszerítően, amennyiben az ellenállást nem töri meg erőszakkal.

 

Igaz, hogy a teremtett dolognak meghatározott tevékenységet kell végeznie

 

Isten akarata szerint, de benne a szellemi nem kap

"Isten felé fordulásra” kényszerítést.

 

 

Így aztán az is megtörténhet, hogy egy, az ősszellemekhez tartozó lény végigviszi

 

anyagba öltözéseit a teremtett dolgokon egész az emberségig, és az Istennel

 

szembeni ellenállását mégsem adja föl, mert azt a szabad akaratnak kell létrehozni,

 

és ő újból a Sötétség Ura felé fordulhat.

 

 

 A muszáj-törvényben végzett tevékenység többnyire létrehozza hogy

feladja ellenállását Istennel szemben, mert a lényszerű már a legkisebb

saját tevékenységnél is érez bizonyos kellemes érzést, mert őslényének is megfelel,

hogy valamit saját erőből visz végbe.

A megszámlálhatatlan csillagvilág és a benne található teremtett

dolog a szellemek sorában történt egykori elbukás következménye.

 

Még örökkévalóságokon át fennmaradnak, és mindig új teremtés keletkezik,

 

hogy lehetővé tegye minden egykor elbukottnak az Istenhez való

 

visszatérés útját.

 

Még örökkévalóságok múlnak el amíg végbemegy a visszatérés műve,

amíg feloldódik a legutolsó elkeményedett szellemi is, és ráléphet

a visszatérés útjára.

 

De egyszer minden teremtmény átszellemül,

egyszer újra lesz egy "szellemi" világ,

ahol minden szellemi azonos akarattal Isten 

akarata szerint tevékenykedik,

és semmivel össze nem hasonlítható boldogságban él.

Egyszer mindenki eléri a célt, hogy nemcsak teremtmény,

hanem „gyermeke” Istennek

 

Isten megadja nekik a legmagasabb boldogságot,

mert végtelen szeretete állandóan erre készteti,

és addig nem hagyja nyugodni, míg célját el nem érte.