A félreértett mágnes 1

2016.03.17 14:18

Ebben az írásban megkíséreljük bemutatni a Föld egyik legnehezebben megérthető, és legtöbbet vitatott jelenségét, a mágnesességet, és a Föld mágneses terét. Azt ugyanis mindannyian jól ismerjük a közvetlenül megtapasztalható tényekből, hogy a Földnek van mágneses tere, és azt is, hogy a természetben máshol is jönnek létre mágneses jelenségek. És éppen ezek a legkevésbé megmagyarázhatók azokkal a mágneses jelenségekkel, amelyeket mesterségesen, elektromos úton hozunk létre. A rendszerlogikai szemléletben, amikor ilyen eset jön létre, bizonyosak lehetünk benne, hogy nem vettünk észre valamit, ezért rosszul képzeljük el, hogy mi is történik. Azaz valahol valamilyen alapvető félreértés, ellentmondás van a jelenség és a magyarázata között. Ezt a félreértést szeretnénk ezzel az írással, legalább részben tisztázni. Azért csak részben, mert ennek a jelenségnek olyan sok összetevője van, és olyan sok folyamatban játszik szerepet, hogy minden részletét egyetlen írásban lehetetlen egyszerre tárgyalni. Ezért először csak az alapokat tesszük rendbe.Ahhoz, hogy a Földre majd rávetíthessük a rendszerlogikai szemléletű képet a mágnesességről, először kicsiben kell vizsgálnunk, és elsőként nem a mesterségesen létrehozott, hanem a természetesen létrejött jelenséget kell megvizsgálnunk. Nézzük meg, először csak a jelenség szintjén, hogy mit is észlelünk akkor, amikor egy természetes mágnes viselkedését vizsgáljuk.

Azt tapasztaljuk, hogy a mágneses vastárgy más vastárgyakat magához vonz, vagy maga tapad rá azokra minden látható külső ok nélkül. Tapasztaljuk, hogy egy mágneses test mindig ugyanabba az irányba fordul az egyik oldalával, azaz vannak pólusai, ahol erősebben is vonzza a vasat. De azt is tapasztaljuk, hogy a test felületének minden pontján vonzza. Más anyagú testeket viszont egyáltalán nem vonz. Azt is tapasztalhatjuk, hogy ez az „erő” a nem mágnesezhető anyagokon keresztül is hatóképes, és távolra is hat. Az asztal lapja alatt mozgatott mágnes, az asztal lapján levő vastárgyat mozgatja. Másképpen fogalmazva a vastárgy követi a mágnes mozgását, és láthatólag a köztük levő asztallap nem csökkenti a hatás erősségét. A hatás erőssége azonban a távolság növelésével csökken. Másképpen: minél közelebb van a két tárgy egymáshoz, annál erősebb a hatás. Az egész olyan, mintha a két testet egy láthatatlan erő kötné össze valamilyen módonEz a látszat! Nem erő köti össze!

Mit tudhatunk még meg tapasztalati úton erről az “erőről”? Hát, például azt, hogy ha egy papírlapra vasreszeléket szórunk, és a mágnest a lap alá helyezzük, akkor a vasreszelék meghatározott irányokba rendeződik görbe vonalak mentén, amelyek között nem található vaspor. De azt is láthatjuk, hogy ezek a vonalak a mágnes két legtávolabbi végénél sűrűbbek, a közepénél pedig ritkábbak, nagyobb közöttük a vaspormentes tér. Így láthatjuk azt is, hogy a mágnesnek mindig két sarka, pólusa van.

Tapasztalhatjuk továbbá azt is, hogy amikor két mágnest közelítünk a különböző végeikkel egymáshoz, akkor az egyik esetben a két sarok vonzani, más esetben pedig taszítani fogja egymást. Ezek mindig ugyanúgy ismétlődő tapasztalati tények, nem csak látszat! Ezért az „erőről”, amely ezekben működik, alappal állíthatjuk, hogy görbe vonalak mentén hat a mágnes két sarka között, és azt is, hogy a két saroknál a legerősebb a hatás, és a kettő között félúton a leggyengébb.

Ezzel az elsődleges vizsgálatot be is fejezhetjük, mert ezek a mágnesesség alapjelenségei. (Ezek mindig megtapasztalhatók.) Természetesen számtalan más jelenség is előállhat, és elő is áll, de azok lehetnek mind ezeknek a következményei, vagy az eltérő külső körülmények okozta eltérő viselkedések. Ezért ezek tárgyalását célszerű későbbre halasztani, amikor már értjük a jelenség alapjait.

Leltározzuk fel rendszerlogikai szemlélettel, hogy mi kell ahhoz, hogy egy természetes mágnes létrejöjjön. Először is kell hozzá anyag. De nem akármilyen anyag! Olyan anyag, amely képesaktív mágneses jelenségeket mutatni, azaz aktiválás után állandó mágnes lesz. Közismert, hogy az ismert anyagfajták közül a vas mutat a természetben ilyen tulajdonságokat. (Más anyagfajták is, de azokról később lesz szó.) Az a vas, amely ilyen tulajdonságot mutat, a Föld természetes hőmérsékleti körülményei között szilárd közegállapotban van. A jelenségszinten maradva tehát leszögezhetjük, hogy a mágnesesség létrejöttéhez szilárd állapotú vasra, vas testre van szükség.

De milyen vasra? Itt van a lényege a dolognak! Nem akármilyen vasra, mert amint az előbbi írásban már láthattuk, a vas önmagában csak passzív ferromágneses tulajdonságokkalrendelkezik. Azaz, mágneses térbe kerülve a mágnes magához vonzza, de attól elszakadva nem marad mágneses. Azt viszont a tapasztalatból tudjuk, hogy a kis mennyiségű szénnel ötvözött vas, az acél, ilyen esetben mágneses marad, és ezt a tulajdonságát hosszú ideig megőrzi! (Rejtett ismeretként: valószínűleg nem sokan vannak tudatában, hogy a kereskedelemben kapható Alumínium-Nikkel-Kobalt (AlNiCo), vagy a Neodimium-Bór mágnesek alapanyaga a vas, noha ez a nevükben nem jelenik meg. Valójában tehát ezeknél is vas ötvözetekről van szó! Kijelenthető tehát, hogy vas nélkül nem létezik mágnesség? Nem, de erre a későbbiekben térünk ki.

Mi szükséges még a mágnesesség létrejöttéhez? Még mindig a jelenségszinten maradva, a mai tudományosan elfogadott terminológia alapján úgy gondolhatjuk, hogy mágneses tér (akármi légyen is az). Ez rendszerlogikailag nézve nem más, mint egy másik anyagnak olyan mozgása, amely a vas testekben létrehozza a mágnesesség jelenségét, vagy amelyet a vas test anyaga úgy változtat meg, hogy a mágneses jelenség létrejön. Itt, ezzel a szemléletváltással egy nagy félreértést ugrottunk át, noha észrevétlenül. Nevezetesen azt az elképzelést, hogy a mágnesesség bizonyos anyagfajtáknak inherens (belső) tulajdonsága, és azzal ők maguk hozzák létre maguk körül a mágneses teret. A rendszerlogikai szemlélettel vizsgálva viszont azonnal kitűnik, hogy ez fából vaskarika lenne. Ahhoz, hogy a tér létrejöjjön a vas körül, valaminek már létre kell hoznia a teret, amivel a vas csak csinál valamit, és csak az a belső tulajdonsága, hogy erre képes, nem pedig a mágneses tér. Igen, de a kérdés így fennmaradna, hogy akkor a teret mi hozza létre, ha nem a vas.

Ennek megválaszolásához most vissza kell egy kicsit ugranunk ahhoz a részecskesorozathoz, amelyet a korábbi írásokból már megismertünk, és rendszerlogikai összefüggés sort kell felállítanunk ahhoz, hogy megértsük a jelenséget. Ha létezik egy olyan, áthatoló részecskékből álló közeg, amely képes az elektronokból álló közegre hatni, és amelynek az áramlását avasból készült testek képesek magukon keresztül átirányítva fókuszálniakkor a mágnesességhez szükséges tér ez a közeg lehet. A mi részecskesorozatunkban találunk is egy ilyen áthatoló és közegalkotó részecskét, az elektrínót, amely ugyanabba a nagyságrendbe tartozik, mint az elektron (tetra-elektrínó), tehát azzal képesnek kell lennie kölcsönhatásra.(A rendszerlogika azt is felfedi, hogy itt egy kimondatlan, de jól ismert, úgynevezett implicit ismeret is belép a képbe: nevezetesen az, hogy az azonos nagyságrendbe tartozó közegek mozgásai képesek egymásra hatni. Gondoljunk csak a szélre és a vízre, vagy a levegőre és a beléjük fújt más gázokra.)

Félreértés ne essék! Nem azért tartottuk szükségesnek az elektrínónak és az elektronnak az egymásra hatását, az arra való képességüket hangsúlyozni, és feltételként megjeleníteni, mert a köztudatban az elektromosság és a mágnesesség úgy rögzült, mint egymástól elválaszthatatlan, egynek tekinthető jelenségcsoport, hanem azért, mert tapasztalati tény, hogy a két jelenség képes egymásra hatni. De ez nem jelenti azt, hogy összevonhatók is lennének. Sőt! Az elektromosság és a mágnesesség összevonása elektromágnességgé az egyik legnagyobb félreértés, amit mindenképpen szükséges tisztázni a természet jelenségeinek a megértéséhez. Éppen azért nem értjük a természetet, mert ezt a kettőt mesterségesen összevontuk eggyé! Itt nem véletlenül nem tárgyaljuk együtt a két jelenséget! Rendszerlogikai szempontból ugyanis két, egymásra hatni képes jelenségről van szó, de amelyeknek az alapjai (részecskéi is) teljesen eltérőek, amint azt az elektromosságot bemutató következő írásainkból látni is lehet majd.

Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy a mágneses tér elképzeléshez még valami más is szükséges, hiszen a tér „erővonalai” tapasztalhatóan nem egyenesek, és a mágneses test végei körül sűrűbbek. Ebből viszont a rendszerlogikai szemléletben több dolog is következik. Az egyik az, hogy ilyen mozgást (formát) csak áramlások, ráadásul szűkületen átmenő áramlások képesek létrehozni. Mégpedig nem egy, hanem legalább két, egymásra ható áramlás, amely két, egymástól eltérő részecskékből álló közeget is jelent. Az egyik közeg az, amelyik a szilárd testeken is képes átáramlani, és amelynek az áramlását a mágnesesen aktivált test anyaga a testen belül koncentrált és irányított áramlássá tud alakítani. A másik közeg pedig az, amely az így „fókuszáltan” a testből kilépő áramlást a test körül íves köráramlássá képes formálni.

De nézzük meg, hogy hova is vezet mindez. Oda, hogy a Föld körül jelen kell lennie a (ideiglenesen nevezzük így) „gerjesztetlen mágneses potenciáltérnek”, amely a mágneses jelenségeket helyileg létrehozza a mágnesesen aktivált testben, amikor annak anyaga az áramlást a testen belül irányítottá teszi. A gerjesztetlen mágneses potenciáltér viszont nem lehet más, mint az elektrínó egyenletesen áramló közege, amely a gravitáció jelenségét is létrehozó, a Föld felé áramló gáznemű közegek egyike. Ezek a közegek viszont még a Naprendszer körüli térben a galaxisokat is keletkeztető mozgások során jöttek létre az ősatomi közegből. Tehát mindenütt jelen vannak. Az elektrínó közegnek tehát mindig jelen kell lennie a Föld körül, és benne is! A másik közegnek pedig olyan részecskékből kell állnia, amely képes az elektrínó közeg áramlásával kölcsönhatni, és annak is folyamatosan jelen kell lennie a Föld körül. Erről a közegről addig nem tudhatunk meg semmi többet, amíg ezzel a szemlélettel kísérleteket nem végzünk a mágneses jelenségek felderítésére.

Ismételjük meg röviden, hogy ebben a szemléletben mi is kell a mágneses jelenségek létrejöttéhez. 1) Kell hozzá egy olyan szilárd test, amelynek az anyagszerkezete képes egy áthatoló közeg részecskéinek áramlását anyagán belül irányított áramlássá formálni, azazfókuszálni. 2) Kell hozzá egy közeg, amely állandóan áramlik, és amelynek részecskéi a szilárd anyagon áthatolnak. 3) Kell hozzá egy másik, szintén áthatoló közeg, amelynek részecskéi az előbbi közeg részecskéinek testből kilépő áramlását képesek a mágneses test körül feléje visszatéríteni. (Bonyolult a megfogalmazás, de ez valójában áramlási nyomást jelent, amely a test felé irányulva a kilépő részecskék áramlását el- és visszatéríti.)

Most már megfogalmazhatjuk a mágnesesség jelenségének a rendszerlogikai meghatározását.A mágnesesség egy olyan fennmaradó kettős részecske-köráramlás, amelyet két közeg részecskéinek áramlása és egy test egyenirányító és fókuszáló képessége hoz létre a test körül és azon belül úgy, hogy az más, mágnesesen passzív és aktív testekre olyan távolságból is képes hatást gyakorolni, ameddig az általa irányított tér a test körül kiterjed.A meghatározásból láthatjuk, hogy a mágnesesség helyi jelenség! Csakis ott létezik, ahol ezek a feltételek együtt, és egyszerre fennállnak. (A kettős kitételre a magyarázat alább található.)

Most már csak az anyag egyenirányító képességét kell tisztáznunk ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. Hogyan és mivel képes az anyag egy áramlást eltéríteni, irányítani? Erre a kérdésre könnyű a válasz, ha a korábbi írásokat elolvasták, és a morfológiai modelleket is látták. Az anyag erre a részecskéinek formájával és azok felületeivel képes, amelyek a szerkezetét is meghatározzák. Éppen úgy, ahogyan azt makro-méretekben tapasztaljuk, amikor különböző alakú, különböző felületekkel rendelkező testeket helyezünk el a szélcsatornában. Ezen az eltérítési képességen alapul a lopakodó repülőgépek „láthatatlansága” a radarok számára. De ezen a belső képességen alapul az üveglencsék fényt fókuszáló képessége is. Az állandó mágnes tehát egy részecskeáramlást fókuszáló lencse!

Ezen a honlapon a morfológiai modellezés során az elemek atomjait modelleztük le. (Az atom a rendszerlogikai világképben azokat a részecskéket jelenti, amiket a tudomány az elemek atommagjainak nevez.) A korábbiakban már láthattuk, hogy mindegyiküknek jellemző térgeometriai formája, szögei és felületei vannak. Ezeknek az egymáshoz való kapcsolódása a testben képes olyan elrendeződést (szerkezetet) létrehozni, amely a testen átáramló közegek részecskeáramlását képes az eredeti irányától rendezett irányba elterelni. Amennyiben ilyen szerkezet bennük spontán létrejött, vagy mesterségesen létrehozták! Az elemek közül erre aktívan csak azok képesek, amelyeknek atomjai a vaséhoz hasonlóak, és a testen belül képesek hasonló szerkezetbe is rendeződni.

Azok az anyagok, amelyek szerkezete erre a földi gerjesztési viszonyok között nem képes,passzívan mágnesesek (passzív ferromágneses a vas, a nikkel, stb. diamágneses vagy paramágneses az összes nem ferromágneses anyag), vagy mágnesesen semlegesek (antiferro, azaz a vas ferromágnessége ezekkel az anyagokkal ötvözve „elromlik”). Erre még a következő írásokban visszatérünk. De annyit már előrebocsáthatunk: minden anyag rendelkezik a mágnesség valamilyen formájával, mivel minden ismert anyagra hatnak azoknak a közegeknek a mozgásai, amelyek a mágnesesség létrehozásában részt vesznek. (Csak éppen nem biztos, hogy a földi, földfelszíni gerjesztési viszonyok között ezek aktívak.)

Most viszont be kell vonnunk a további gondolkodásba a természetes mágneseknek néhány olyan jellemzőjét, amit eddig sehol sem említettek, de tapasztalati tények. Nevezetesen arról van szó, hogy a mágnesesség a természetben MINDIG a test hosszában alakul ki, és MINDIG az anyagon belül. Ott, ahol nincs jelen sűrű anyag, mágnesesség nem jön létre. (Tehát egy acél gyűrű belső ürege nem vesz részt a mágnesség létrehozásában.) Valójában a test tömör anyagán belül MINDIG ott alakul ki a mágneses tengely, ahol a testen belüli leghosszabb távolság található a test két legtávolabbi pontja (csúcsa) között (leghosszabb testátló). Ez utóbbi tulajdonság az egyik olyan, amely a mágnesességet összekapcsolja az elektromossággal! (Erre majd akkor térünk ki, amikor a mágnesek természetes létrejöttéről és mesterséges létrehozásáról lesz szó!)

Ahhoz, hogy a mágnesség megértésében tovább léphessünk, és az egész képet össze tudjuk rakni, még néhány ismeretre van szükségünk, jelesül az állandó mágnesek néhány, nem közismert tulajdonságát és viselkedését kell megismernünk. Az első az előbbiekben már említett hosszában mágneseződése az erre alkalmas anyagú testeknek. (A falon lógó szablyám időről időre „magától” felmágneseződik, és még pólust is vált, de mindig hosszában teszi!) Itt előrebocsátjuk, hogy az olyan formájú testek, amelyeknek NINCS leghosszabb testen belüli átlójuk, természetes úton nem mágneseződnek! (Ez gyakorlati tapasztalat, de később majd az okára is kitérünk.) Két ilyen forma van: a gömb és a tetraéder. Természetesen kényszerrel (erős elektromos áram) ezeket is lehet aktiválni, és állandó mágnest lehet készíteni ilyen formákkal.

következő ilyen jelenség már jóval bonyolultabb, és a mágneses tér eddig jól ismertnek vélt alakjával függ össze.

A mágneses „teret” a fentebb említett vasreszelékes próba ilyennek mutatja.

fizf0164

Az látható, hogy a vasreszelék íves sorokba rendeződik a mágnes két sarka között és körülötte, de ezen a síkmodellen semmilyen mozgási irányt nem lehet megállapítani. Sőt, még azt sem, hogy mozgásról van szó!

A mágnest körülvevő mágneses „teret” szokásosan így ábrázolják, de már irányt is rendelnek az „erővonalakhoz”. (egy KFKI előadásból.)

Mágneses tér alakja KFKI

Látható, hogy ahhoz az akármihez (mert valódi megnevezés helyett csak a valóságot helyettesítő tér, mező erővonal tartalmatlan kifejezéseket kapjuk), ami a mágnességet „működteti” egyetlen irányt rendelnek, öntudatlanul és kimondatlanul is kimondva azt, hogyitt iránnyal rendelkező mozgásnak, azaz áramlásnak kell lennie. Ugyanakkor, ez a modell nem magyarázza meg azt, hogy egy ilyen áramlási rendszer hogyan képes a vasat a mágnes bármely pontján magához vonzani!

Az irány kivételével, látszólag ezt a formát támasztják alá a vasreszelékkel vagy mostanában már mágneses folyadékokkal bemutatott demonstrációk is, azonban csak azért, mert soha nem az egész jelenséget, és mindig csak két dimenzióban, síkban vizsgálják, valamint néhány régen közismert, ma már elfeledett jelenséget nem vesznek figyelembe. Lássuk tehát, hogy hogyan is néz ki egy rúdmágnes mágneses tere. Ennek bemutatásához indikátor fóliát használunk, amely alkalmas a tér alakjának térbeli bemutatásához, hiszen a mágnesrúd akár körbe is tekerhető vele. Mágnesként erős, vas-neodimium-bór mágneseket használunk.

Elsőként nézzük meg egyetlen kis mágnesrúd terének alakját. Először a két pólus körül kialakult teret, majd a rudat a fólia alá, azzal párhuzamosan elfektetve tanulmányozzuk a teret. Az első két esetben azt látjuk, hogy mind az északi, mind a déli pólus egy sötétebb kört mutat a fólián, amely annál nagyobb, ám annál halványabb, minél távolabb visszük a mágnest a fólia felszínétől. Ebben tehát nincs semmi különös, ugyanazt mutatja, mint a vasreszelék, vagy a mágneses folyadék.

Mágnesvég

Távoli vég

De most nézzük meg az elfektetett rúd tere által a fóliára rajzolt képet.

Mágnes

Azt vehetjük észre, hogy a két pólus környékén a fólia sötét foltot mutat, mint az előbbieknél, de a mágnesrúd közepe táján egy világos, keresztben futó csík jelenik meg. Ilyet a vasreszelék nem mutatott. Pedig az egész mágnesség lényegét rejti ez a világos sáv. Azt a határt jelöli, ahol a mágnes északi és déli felének áramlása (ezt megelőlegezzük, de majd bizonyítjuk is, hogy áramlás) összetalálkozik, és konvencionális kifejezéssel élve, amely természetesen hamis képet ad: mintha „kioltanák egymást”. Ez a mágnes egyenlítője! A fóliába zárt részecskék ugyanis képesek irányt is rendelni a tér alakjához. Megmutatják, hogy nem egy, hanem két találkozó térről van szó.

Ha valakinek kétségei lennének, hogy ez igaz-e, annak álljon itt egy régi tapasztalat az órásmesterektől. Mivel az órás szerszámok is felmágneseződnek időnként, ami a mechanikus órák szerelése során problémákat okozhat, az órások rendszeresen demagnetizálták a csavarhúzóikat. Mégpedig a következő módon. Egy erős mágnes középvonalán (egyenlítőjén) többször végighúzták. És láss csodát! A csavarhúzók elveszítettek minden mágnességet. Az tehát, hogy a mágnes két sarka között valahol félúton egy semleges zóna húzódik, akkoriban az ő köreikben még köztudott volt.

De miért is lényeges ez? Azért, mert megmutatja, hogy a mágnesség nem a test északi és déli pólusa között húzódó töretlen vonalon „terjed” egyetlen körben, hanem valójában két külön köre van a mágnesnek (mindegyik pólusnak egy), amelyek a test felezője vonalában találkoznak. A déli pólus köre a test “egyenlítőjén” felemelkedve visszatér a déli pólushoz, az északi pólusé az ellenkező irányba fordulva pedig az északi pólushoz tér vissza. (Éppen így van a földi mágneses térben is!) Ez óriási különbség a konvencionális (tanított) elképzeléshez képest! A következményeit majd később fejtjük ki, mert még a tér alakjával kapcsolatban vannak más újdonságok is.

Nézzük meg most egy, a lapos oldalai között mágnesezett gyűrűmágnes mágneses terét.

Gyűrű 1

Gyűrűtér

A látott kép nem sokban tér el a rúdmágnesétől, de az jól látszik, hogy csak ott sötét a fólia (erős a tér), ahol a mágnes anyaga van, a lyukban nem. Oldalt fordítva a mágnest, ezen is megjelenik a világos sáv a gyűrű szélességének fele tájékán. Vagyis, a gyűrűmágnes is kétkörös!

Következőként nézzük meg két egyforma, egymást „vonzó” pólusaiknál összekapcsolódott rúdmágnes terét.

Mágnes vonzó 1

Mágnes vonzó

Láthatjuk, hogy a kapcsolódás után is mindkét mágnesnek megmaradt a semleges egyenlítői sávja, ám az összekapcsolódás helyén is létrejött egy ilyen sáv. (Ennek jelentőségéről később.)

Következőnek próbáljunk ki egy olyat, ami már nem annyira szokványos. Fordítsunk a taszító pólusaikkal egymás felé két mágnest, és így tegyük a fólia alá (műanyag, vagy üvegcsőben megoldható). Azt látjuk, hogy ebben az esetben is három sáv lesz, mint az előzőnél. Vagyis a terek találkozásánál mindig van egy semleges zóna.

Mágnes taszító 1

Mágnes taszító

Az utolsó ilyen kísérletünk ebben az írásban legyen egy olyan kísérlet, amelyet sohasem, vagy csak igen ritkán végeznek el. Azt fogjuk megmutatni, hogy hogyan lehet két mágnest a taszító pólusaikkal egymás felé fordítva egyesíteni, hogy csak a mágnesség hatására mégis együtt maradjanak. Ez nem lehetetlen, csak tudni kell hozzá, hogy a két mágnes csak addig taszítja egymást, ameddig valami olyat nem teszünk közéjük, amit „jobban szeretnek”, mint ahogyan egymást „utálják”. Ez pedig nem más, mint a vas. Ha tehát a két mágnes közé egy ugyanakkora darab vasat teszünk, amekkora egy mágnes, akkor a két mágnes egymást taszító tere a vas testen belül úgy képes találkozni, hogy többé nem taszítják el egymást. (Persze az összerakáskor előbb egy gyenge taszítást le kell győzni hozzá, de utána már együtt maradnak.) Ekkor egy „egypólusú”, vagy inkább a két végén azonos pólusú (valójában hárompólusú) mágnest kapunk, amely mindkét végén azonos pólussal rendelkezik, és ezzel függetlenítve van a Föld mágneses terétől! Ettől kezdve a közepénél torziómentes szálra felfüggesztve nem észak-dél irányba, hanem a helyi (elektromos!?) térerő aktuális irányába fog beállni, és hűen követi annak változásait. Ezt otthon bárki maga is kipróbálhatja és ellenőrizheti. (Én tíz éve figyelem egy ilyennek a mozgását.)

Itt látható az így összerakott mágneses test terének képe a fóliával láthatóvá téve.

Hárompólusú

A középső darab egy fel nem mágnesezett rúd, és ilyen a tere.

Hárompólusú 1

És ilyen lenne a mágneses tere, ha mindhárom darab mágnes volna.

Háromvonzó

Végezetül még egy olyan ismeret a mágnességgel kapcsolatban, amely szintén nem köztudomású. Azt ugyanis a továbbiak megértéséhez tudnunk kell, hogy a mágneses tengelye körül megforgatott mágnessel nem forog együtt a mágneses tér. Ez a tény Faraday és különösen Tesla óta ismert, de nem szokták figyelembe venni, pedig a mágnesség megértéséhez elengedhetetlen. Tudniillik ahhoz, hogy a mágneses test valójában csak fókuszálja a mágneses közeg áramlását ugyanúgy, mint a domború lencse a fényt! Tessék csak kipróbálni! A megforgatott lencsével sem forog együtt az általa fókuszált fény. Csak a lencse forog a fókuszált fény terében, és ugyanígy, csak a mágnes teste forog a fókuszált mágneses áramlás terében, az nem forog vele együtt!

Az eddigi kutatásaink alapján úgy tűnik, hogy a mágnesség néhány jelenségét csakLeedskalnin ismerte fel, de a tudásának jó részét sírba is vitte. Róla tudható, hogy felismerte: a mágnesség két áramláson, a déli és az északi áramláson alapul.Lásd itt:http://www.leedskalnin.com/, és itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Edward_Leedskalnin

Végül vizsgáljuk meg egy állandó mágneses térrel rendelkező test tulajdonságait. Attól, hogy mágneses teret tart fenn, változtak-e az ilyen, de nem mágneses testekre jellemző tulajdonságok, és ha igen, akkor annak mi lehet az oka? Az teljesen nyilvánvaló, hogy a mágnességnek otthont adó test nem mutatja a gerjesztés alatt álló testre jellemző szokásos tulajdonságokat. Vagyis: nem melegszik, nem bocsát ki fényt vagy más sugárzásokat, stb. Az acél nem veszíti el a szerkezeti anyagra jellemző tulajdonságait, és más látható módon sem mutat változást. Ez arra utal, hogy a mágneses tér fókuszálása ugyanúgy nem hat a mágneses testre, mint ahogyan az általa fókuszált fény nem hat a gyűjtőlencsére. Az sem melegszik, noha az általa fókuszált fénnyel melegíteni lehet. Ez is arra utal, hogy a mágneses test csupán fókuszáló testként működik.

Ezek alapján arra a következtetésre juthatnánk, hogy a mágneses teret alkotó részecskeáramlásnak semmilyen hatása nincs az őt fókuszáló testre. Másképpen fogalmazva nem gerjeszti a testet, miközben áthalad rajta. A test sem könnyebb, sem nehezebb nem lesz attól, hogy mágneses lett, tehát, még a gravitációval szembeni viselkedése sem változik. De igaz-e mindez? Mérte-e valaha, valaki, hogy a megmágnesezendő test súlya megváltozik el felmágnesezés után? Erre nincs adatunk, de nem véletlen a kérdés felvetése. Ugyanis mégiscsak van egy változás, amelyet viszonylag kevesen ismernek.

Tapasztalati tény, hogy egy mágneses testre nem lehet semmit tisztességesen felragasztani, vagy a mágnest valahova tartósan beragasztani, mert igen rövid idő alatt még a legerősebb ragasztók kötése is elenged. Ugyanez a helyzet a festéssel. Hamar ledobja a festéket. A tapasztalat az, hogy minél erősebb a mágnes, ez annál hamarabb következik be. Ez utóbbi alapján nem kizárt, hogy a mágneses áramlás magára a testre ugyan nem hat, de a rajta levő festékre vagy ragasztóra igen, és az állandó részecskeáramlás “löki” le azokat a mágnes felszínéről. Nem lehetetlen azonban az sem, hogy a mágneses test anyagában az áramlás olyan rezgéseket kelt, amelyek a felszín felületein megjelenve felbontják a felületi kötéseket, és ledobják a festéket vagy ragasztó anyagot. Ennek érdemes lenne utánajárni.

A mágnesség bemutatását egy következő írásban folytatjuk, de az eddigieket összefoglalva már most a következőket állíthatjuk:

A mágnesnek két pólusa van, de mindegyik pólusnak saját köráramlási tere van, amelyek a mágneses test középvonalában találkoznak egymással, és ott fordulnak vissza a saját pólusuk felé. A két találkozó tér összenyomódik, és egy közös síkot alkot mindaddig, amíg a testtől távolabb széjjel nem kanyarodnak a saját pólusuk felé. A mágneses tér nincs hozzákötve a mágneses testhez, ezért nem forog együtt a mágneses tengelyén megforgatott testtel. A mágnes ahhoz hasonlóan csak fókuszálja a mágneses áramlást, mint a gyűjtőlencse a fényt. Állandó mágnes vas nélkül nem hozható létre, de a vasnak csak az ötvözetei lesznek állandó mágnesek. A mágnesség mindig a test hosszában alakul ki, amelynek tengelye a mindenkori leghosszabb testátló lesz.

http://nuclearmorphology.hu/

—————

Vissza